sangel’s diary

elnézést kérek, amiért eltűntem ennyi időre, de okom volt rá, nem is kicsi.

Elindult az internetes magazinunk, a zóna, és annyi időmet elvitte a lendület, hogy ide írni nem maradt erőm.

Úgy voltam az indulással, mintha a hipertérbe ugrottam volna, és csak mostanra vettem volna fel az utazási sebességet. Nem állítom persze, hogy egyenes vonalon haladnék egyenletes sebességgel, de látom az utat, melyen járok, és látom a célt, ami felé tartok.

Kis ajándék a mi kicsiny virtuális kolóniánknak – értsd: sf, alias sci-fi – , hogy megírtam Antal Józsi Diagnózisának ajánlóját a zónába, mert – bár tudom, vagytok ezen más véleményen – ez egy igen fájintos kis olvasmány. Nyilván nem annyira olvasóbarát, de aki tud olvasni, az látja ezt is – és annyira nem apró a szöveg, mint László Zoli Nagatéjánál, ahol a könnyem folyt, amint betűztem a mondatokat, pedig a szemem, akár a sasé, megmondta a szemész is – de lehet, hogy csak udvarolni akart, mert nő volt, meg csinos is, de ez most nem tartozik szorosan ide…

Szóval, újra a fedélzeten, és hamarosan újabb mindennapi hősöm lép a színre!

AZ ARA

Láttam a hőst a bolt előtt.

Zöldéges volt. A nő is, a bolt is, de a bolt most nem fontos.

Aprócska nő állt a járdán, aligha nőtt másfél méternél magasabbra. Megjegyeztem termetét, mert jóval magasabbnak látszott 150 centiméternél, és ennek oka alighanem a benne lakozó boldogság volt.

A boldog ember mindig magasabb a boldogtalannál.

A nő csillogó tekintettel bámulta az ajtóban terpeszkedő tulajdonost, miközben a szája ezeket a szavakat formálta:

– Sietek, ígérem!

– Kellesz is, úgyhogy siess!

Tekintélyes hang volt a tulajé, öblös, mint a kifutni készülő gőzhajó kürtje. A mélyről fakadó, torkon átszaladó, zengező basszus ilyen. Ettől lesznek hosszú éltűek a hangok. Kicsusszannak, remegnek egy pillanatig, olykor egy percig is a levegőben.
Nem is oszlottak el a férfi szavai a szélben. A siess például megállt az asszony előtt, az orra előtt lebegett.

Rebbent a nő pillája. Épphogy néhány millimétert. A tulaj észre sem vette, csak hozzáfűzött egy kényszeredett bókot felszólító mondatához:

– Sok boldogságot!… – Csikorogtak a szavak, mint murvadarabok a lovak patkói alatt.

– Másfél óra tényleg az egész, aztán kipakolom a krumplit, meg a hagymát, és szétválogatom a zöldségeket.

Bólintás volt a válasz.

Toporgott a nő a járdán. Lóbált egy piros fülű szatyrot, emelgette esetlenül. Úgy tartotta, mint valami bizonyítékot vagy igazolást, és a fönök intett a kezével. Legyintés volt inkább, mintha csak egy legyet lebbentene tova. A nő pedig hálás üzemmódba helyezte magát.

– Köszönöm. Fél óra a szertartás. Kettőre feleség leszek, fél háromra itt vagyok!

Azzal sarkon fordult, és elrohant.

A főnök nézett utána, megszívta a fogát. Ciccentett még párat, majd megfordította a táblát a bolt ajtaján: Mindjárt jövök, s azzal átballagott az út túloldalán lévő kocsmába, melynek ajtaján úgy dőlt ki a füst az utcára, mintha onnan fűtenék a világot.

“Odafent szépen, sorban kialudtak a csillagok.”

Ez az utolsó mondata Arthur C. Clarke, Isten kilencmilliárd neve című novellájának.

Ez az a novella, amelyik olyan nagy hatással volt rám, hogy azóta vágyom arra, hogy tökéletesítsem magam e rövid műfajban.

Isaac Asimov, Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Philip K. Dick, Arthur C. Clarke.

Arthur C. Clarke halott.

Véget ért az alapítók kora.

Hajnalodik.

A Hipervándor egy iszonyatosan jó ötleten alapuló, borzalmasan elrontott forgatókönyv alapján leforgatott harmatos film.

Miért is?

Mert ugrani térben jó. Pofátlanul jó. Ennek irodalma olyan nagy, mint a távolság, amit térben át lehet ugrani.

Elrontott forgatókönyv. Hol van a történet? Hol van a bázis konfliktus? A jellemfejlődés? Készen kapunk mindent, és ettől érzem úgy, mikrózott a történet. Kicsit merev, a tányér meleg, a kaja benne félig hideg.

Harmatos, mert látványos amúgy, de éppen az tűnik el belőle, amitől egyedi lehetne: a tér. A tér a történetben, a tér az időben, a tér a fejünkben.

Kétdimenziós nekem ez a film. Kár érte… Ekkora ötltetet így eltolni….

AZ ALKUSZ

Láttam a hőst a járdán.

Van a kerületben, ahol dolgozom, egy szex bolt. Van egy másik is, meg egy harmadik, de ez most mindegy, mert ez az történet az egyik bolt előtt játszódott.

Állt a lány az üzlet előtt. Farmert viselt, lábán fűzős cipőt, pólója fehér volt, halványkék dísze kopott felirat. Tekintetét a magasba emelte, mintha csak a légkör határát szemlélné, pedig csak a föléje tornyosuló kalapos férfi száját figyelte, amint rekedtes torokhanggal immáron harmadszor tette fel ugyanazt a kérdést.

– Haú macs?

Nézett rá a lány értetlenül, bánatos barna szemmel.

– Haú macs, bébi?

A vállát rángatta a lány.

– Dujú ándörsztend mí? – folytatta a kalapos ötvenes, majd felemelte egyik kezét. Ujjait szétnyitotta, amennyire csak tudta. – Fájv?

Rebbent a lányt szeme, emelte ő is a kezét. Mindkettőt. Mint a sült szalonna hasábjai, nyíltak szét az ujjai.

– Tíz! Tízezer! Érted? Nem öt, hanem tíz!

– Fájv?

– Ne csináld már… – szólt a lány. Előrehulló hajtincsét kisöpörte a szeméből. – Tízezer! Mutatom, látod? Tíz! Nem öt!

– Ten?? – kerekedett el a kalapos szeme, és már ő is tíz széttárt ujjal állt a járdán.

Mintha valami üveget tapintanának, amely kettőjük közé ereszkedett.

– Tíz – dacolt a lány. – Megdolgoztam érte!

– Ten…

– Tíz,… és ez még nem is olyan sok, ha tudnád…

A férfi mozdult előbb. Gyűrött bankóköteget vett elő zsebéből, kihajtott a kupacból egy tízezrest. A lány is mozdult azonnal, mohón kapott a pénz után.

– Tíz, látod! – tartotta boldogan a magasba, s mielőtt belibbent volna az üzlet ajtaján, kacéran visszaszólt. – Köszike!

A férfi elmosolyodott, szemével végigsimított még egyszer a lányon, majd megigazította fején a kalapot, és méteres léptekkel elindult a körút felé.

sheenard oldalán olvastam egy érdekes bejegyzést az iszlámról, a leleplezéséről, és érdekes kommentek érkeztek hozzá. Elolvasva mindet, kedvet kaptam válaszolni, de legalábbis leírni a gondolataimat erről…

Íme:

Ismét bebizonyosodott, mennyire befolyásolható lény az ember, s hogy milyen lelkesen képes viszonyrendszerekben érvelni.

Jómagam nem bátorkodnék érvelni egyetlen vallás nevében és ellenében sem, mert egyiket sem ismerem behatóan, közelről, sőt távolról sem. Amit látok, hallok az csupán tettei azoknak az embereknek, akik saját hitük szerint cselekszenek, olykor mérlegelés nélkül, máskor tudatosan, vagy éppen ösztönösen.

Nos, ezeket a cselekedeteket meg tudom ítélni, függetlenül attól, hogy mit ír elő vagy mond erről a vallásuk, hitük rendszere, és ebből a szempontból teljesen mindegy, mi is ez a szabályzó elv, tettekre ösztönző motiváció.

Mert ami pusztít, az öl, ami teremt, az pedig épít — más kérdés és mérlegelés alá tartozik ezek permutációja, az önvédelem, az életben maradás ösztöne, de tény, ha egy demokráciát például forradalommal teszel tönkre, utána leginkább csak diktatúrát építhetsz, ha pedig diktatúrát döntesz meg forradalommal, építhetsz akár demokráciát is.

Ezzel csak arra akarok utalni, hogy a vallások sem kivételek ez alól. Kereszt helyére félhold kerül, a félholdra kereszt. Ha valaki azt mondja, ez normális, az csakis egyfajta világban képes élni, annak a világ soha nem lesz többfajta. Ha valaki azt mondja, ez nem normális, az nem fér bele az egyfajták világába.

A világ sokszínűsége, a gondolatok sokszínűsége, a tettek sokszínűsége tőlünk, emberektől függ. Nekem nem úgy tűnik, mintha ez volna a hosszú távú célja azoknak, akik keresztre cserélnék a félholdat, vagy félholdra a keresztet. Az én szememben ezek az emberek olyanoknak tűnnek, akik nem is képesek hinni igazán, csak cselekedni. Befolyásolhatók, megtéveszthetők, olyanok, akik nem arra használják az agyukat, az életüket, amire amúgy lehetőségük lenne általuk. Sőt: nincs felelősségérzetük, lelkiismeretük, és cselekedetük helyességének értelmezésével nem is törődnek, ezeket az “ügyeket” ugyanis átruházták istenükre, a megfoghatatlantól és a láthatatlantól várják tetteikre és tetteikért a feloldozást, a megbocsátást, a helyeslést.

De ami még ennél is rosszabb, az a közöny. Az érdektelenség mocsara. Mintha lomha lények dagonyája volna a Föld, és a közönyösök masszájának hátán éles fogakkal ugrálnak azok, akik szerint a világ egyfajta…

A KÖNNYEZŐ

Láttam a hőst az út peremén.

Élesen fékezett előttem az autó. Nem rohantam bele, élesen fékeztem én is. Markoltam a kormányt, és dühöngtem csendben, már amennyire csendben dühöngeni lehet. Még sárgára sem váltott a lámpa, olyan zölden világított, hogy kaszálni lehetett volna rajta, kutyát futtatni azon, elnyújtózni, hemperegni, de a sofőr, aki a szép zöld fény alatt állt, megmakacsolta magát.

Igaza lett. A lámpa sárgára váltott, korongja ragyogott, mintha csak a Nap volna, aztán villant felette a piros, és a sorunk beteljesedett.

Álltunk. Vártunk a zöldre.

A dühöm elszállt hamar, nevetésbe fulladt volna éppen, amikor oldalra pillantottam. Egy testes alakot láttam az út szélén, az autóm előtt jobbra. Az előbb még nem állt ott. Talán a piros fénnyel érkezett. Olyan volt a férfi, mint a pékek a mesében. Vagy nem is, inkább a bíró és kocsmáros urak. Kerek feje hatalmas tokában ért véget, majd folytatódott a hatalmas körív, végig a mellkasán, az irdatlan hasán, és befordult a két lába közé, pontosabban azok közé a lábak közé, melyek inkább voltak oszlopok, semmint a lábbeli felé tartó végtagok. A férfi karjai a törzse mellett lógtak, mintha csak a vállához illesztettek volna két húsos tasakot, és az ujjai, akár a rossz bélbe töltött hurkák, erőtlenül nyúltak a mélybe.

Mozdulatlan hústömeg. Ennyi volt. De nem ezért volt muszáj nézni. Az arca, a tekintete, az volt néznivaló: mint a patak, folyt a férfi a könnye. Nem is patak, folyó volt az, amelyik az állánál meg sem állt, zuhatagként indult tovább, arra haladt, amerre a Föld ereje húzta. Végigcsorgott volna az útjában álló irdatlan hason is, ha a rajta feszülő ing anyaga fel nem szívja.

A férfi csillogó szemmel, mereven nézett előre. Azt hittem, az út túloldalát figyeli talán, de rájöttem hamar, oda lát ő, ahová csak az képes látni, akinek nagy fájdalom lakik a mellkasában. Olyan nagy fájdalom, hogy nem is fér el benne, és könnyé változik, amelyik túlcsordul aztán a lélek peremén.

Hosszú volt a tülkölés, előtte tán dudaszó volt csak. A lámpa zölden világított, az autó eltűnt előlem. A visszapillantóban láttam eltorzulni egy arcot egy mögöttem lévő szélvédő keretében. Sebességbe raktam az autót, gázt adtam, és áthajotttam a kereszteződésen. Oldalt még láttam a férfit egy pillanatra az út peremén: könnytől sötétre ázott ingjének villanása volt csupán.

Ezen a sorozaton azt mutatom meg, hogy egyesek szerint mi történne velem, ha kutyám lenne.

Szerintem nincs igazuk…

Tudja jól, aki ismer, idővel bepótolok mindent. Így volt ez a Beowulf 3D mozival, megnéztem végre.

Mondtátok többen, drága barátaim, hogy gyöngécske történet, de komoly élmény, ennyi a film, ám – nektek írom, akik többen vagytok :), hogy – én a kevesek közé tartozom.

Hajlamosak vagyunk ugyanis minden igényünket feljebb tolni, tucatnyinak látni azt, ami amúgy egyszeregy.

Nekem éppen ezért jött be a Beowulf, mert egyszeregy. Historikus, heroikus, mítikus történet. A színházi világban tapasztalható lecsupaszított jellemekkel, sejthető vonzalmakkal, kibontatlan szálakkal; s ha nem is mindig következetesen, de érthetően. Nem sikkadtak el ezek a gyarlóságok, amikor végigkúszott látóidegeimen a 3D varázs. De a hatás brutális. Dimenzióváltás. Sokat sejtet a mozi jövőjéről.

Jellemző persze, hogy a mozigépésznek eszébe sem jutott élesre állítani a filmet, behangolni a gépet, a speckó szemüveg nélkül majdhogynem háromdésebb volt a látvány, mint a lencsén keresztül, így ki kellett mennem a teremből. Kerestem egy illetékest, hogy tenne ugyan már valamit, elvégre árucsere volna ez, vagy mifene, fizettem is érte, ám nem sok időt szántam a közgadaságtan gyakorlati oldalának kidomborítására, mert pörögtek ezerrel odabent a kockák, és éreztem, hogy a szolgáltatás, valamint a minőség alapfogalmai helyett más ízű szavak jönnének most szívemből a számra…

Megjegyzem csupán, hogy kirohanásom előtt telefonon hívtam segítséget. Tárcsáztam a jegyrendelő központ számát, gondoltam, ha a jegyet lefoglalják, szólni is tudnak a mozinak, hogy életlen a film az egyik vetítésen, állítsanak valamit a gépen.

Tévedtem.

Viszont kedves volt a lány a vonal végén, a hangja igézően nyugtató, mintha selyemmel simított volna végig a bőrömön – már bánom, hogy nem hívtam meg azonnal vacsorára, ismeretlenül is, mert annyira helyes volt és emberi a csodálkozása, hogy még vissza is kérdezett: tényleg élőben jelentkezem a vetítésről?… –, de kiderült, ő csak a jegyfoglalást intézi, és hamarabb élmény lesz a látvány, ha kimegyek a teremből.

Szóval, mentem. Menni kellett. Illetékes rongyolt vissza velem, “ez tényleg nem jó, basszus”, átlátta azonnal a problémát. A film leállt. A terem kivilágosodott. Csodálkoztak a nézők (nekik tényleg nem tűnt fel, hogy gagyi volt az, amit eddig láttak?), aztán jött a színvillanás, fehérkékség a vásznon, vakuerős, árnyékunk beleégett a székbe, majd a villany kialudt, kezdték újra a filmet.

És jött az élmény… És jöttek a sóhajok az ülésből. Oh, 3D, micsoda látvány!… Felszabadítónak éreztem magam abban a pillanatban…

Ezt a filmet muszáj látni!

Még az is lehet, megnézem újból – ha szerencsém lesz, életlen lesz megint… tárcsáznék… hátha az a lány…