Az államfőnek magyarázni kell a kisdoktoriját. Azt, amit húsz éve, a rendszerváltozás idején alkotott. Merthogy írta-e, azt egyelőre nem tudni, az viszont mindenféle bizottság megítélése nélkül igazolódni látszik, hogy szinte az egészet ollózta – mások kutatásaiból.
Próbálom követni a kisdoktori-ügy történetét, amióta kirobbantotta a hvg.hu, és egyre inkább úgy tűnik, hogy húsz évvel később sokkal nehezebb megvédeni az értekezést, mint anno, a doktori bizottság előtt. De nem azért nehezebb, mert ebben a formában eleve védhetetlen, hanem azért, mert ez a történet mintha nem is erről a dolgozatról szólna, mint inkább arról, hogy Magyarország államfőjének mennie kellene. Illenék. Muszáj. Akkor is, ha helyette olyasvalaki érkezik, aki hasonlatos lészen az ő képére, hiszen a köztársasági elnöki álláshirdetés egyetlen feltétele manapság alighanem a szignózási hajlandóság és az aláírási képesség bizonyítása.
A gond azonban ott van, hogy érkeznie sem kellett volna ilyen elnöknek a Sándor-palotába. 2010-ben a legtöbben csak a mosolygós nemzetközi diplomatát, az olimpiai bajnokot, a sportvezetőt látták benne – aki már akkor fennen hirdette a kormányzó hatalom parlamenti kétharmados urai előtt, hogy ha megválasztják elnöknek, ő bizony semmilyen akadályt nem gördít az alkotmányozás és törvényalkotás folyamata elé.
Schmitt Pál úgy vállalta ezt a küldetést, hogy már akkor semmibe vette a köztársaság elnökének feladatát és szerepkörét, amikor még meg sem választották államfőnek. A meglepetés az lett volna, hogy kinevezése után mégis az alkotmány őrévé válik, és az ország lakosainak érdekében olyan politizálás felé tereli az Országgyűlés munkáját, amely valóban az építést, a demokrácia intézményeinek megerősítését, a gazdaság megerősítését, a korrupció visszaszorítását, a törvények betartására irányuló rendelkezések végrehajtását szolgálja, hiszen erre valóban megérett a gazdaságilag, politikailag és morálisan szétzilálódott Magyarország. Ehelyett éppen az ellenkezőjét tette: teret engedett a megosztás és a büntetés politikájának, asszisztált egy álnemzeti szalaggal átkötött, unortodox gazdasági és törvénykezési folyamathoz, és még csak kísérletet sem tett arra, hogy megfékezze a Fidesz-KDNP parlamenti bolsevik pártszövetségnek látszó politizálását; s úgy tűnik, az eszébe sem jutott, hogy átgondolja a feudális múltba révedő alkotmányozói ámokfutás értelmét és hatását.
Az államfő egy írnok lett a fáraó udvarában – ahol elegendőnek bizonyul az is, ha legalább a nevét képes helyesen leírni. Azt teszi, amire a felkérése érkezett, a parlamenti esküjét pedig alighanem már abban a pillanatban elfeledte, amikor elmondta annak szövegét, majd aláírta, elsőként a saját kinevezéséről szóló okmányokat.
Sokan mondták már akkor is, hogy ezzel valójában megpecsételődött az államfő sorsa. Igaz, aligha ilyen sorsra számított bárki is. Mert mindenki azt gondolta, hogy az államfő abba bukik majd bele, amit tesz – tett – a magyar köztársasággal, ehelyett – úgy tűnik – a neve előtt 1992 óta helyet kérő doktori cím végez politikai pályafutásával.
A kisdoktorijának története ugyanis erősebbnek bizonyul minden kétes alkotmányozási és törvékenyzési folyamatnál, harmatgyönge ellenzéki próbálkozásnál. Hiszen amíg a Fidesz-KDNP pártszövetség tagjai kiállnak az aláírásra felkent szent jobb szükségessége mellett, az államfő kisdoktorija lekéredzkedik Schmitt Pál neve elől.
Amíg a Fidesz-KDNP tábora kiáll az államfő személye mellett, a kisdoktori cím szépen csendben lángra gyúl szégyenében Schmitt Pál neve előtt. Vele együtt ég az ország, lángol a társadalom, a tudományos urak pedig szólni sem tudnak napokon át, szégyenükben. Amikor pedig bizottságot hívna össze a kisdoktorit kiállító egyetem, nem akad egyetlen bárd sem, ki szóra emelkednék a tudománya védelmében, a kisdoktori érdekében. Hogy miért? Ki tudja. Bajban van a nemzet. Nem akad olyan tudós ebben az országban, aki ne tudná eldönteni azt, hogy mi plágium és mi nem az – miközben arra képes, hogy eldöntse, megítélheti-e az államfő dolgozatát vagy sem? Megtenné helyette bármelyik hallgató, akinek szakdolgozatát – nem kisdoktorjiát! – dobták vissza azért, mert egyetlen, más kutatásaiból pontosan idézett mondatra nem hivatkozott a lábjegyzetben. Az államfő 180 + 17 oldalt ollózott össze, nota bene nem hivatkozott a kisdoktorijában.
Nincs könnyű helyzetben a tudományos szakma, mert ha kettős mércét alkalmaz, azzal önmaga szabályzóit semmisíti meg; ha pedig visszavonja a kisdoktorit plágium miatt, véget vet az államfő politikai pályafutásának. Egy ilyen kérdés viszont nem lehet mérlegelés tárgya. Ki kell deríteni: ki írta a kisdoktorit. Ha pedig csak annyi derül ki róla, hogy míves ollózás, akkor az aligha felelhet meg egy kisdoktorival szembeni elvárásnak. Húsz év múltán sem.
Az államfőt védők azzal érvelnek, hogy most azok követelik Schmitt Pál távozását, akik elfelejtették megtenni ugyanezt kérni a D-209-es miniszterelnök esetében, vagy az őszödi beszéd kiszivárgása után. Ebben ráadásul még igazuk is lenne, ha jelen esetben most éppen ők nem felejtenék el ugyanezt kérni Schmitt Páltól.
Az államfő védelmében szólók azzal is érvelnek, hogy gyalázatos támadás ez az elnök személye ellen, de ez nem támadás, hanem valójában védekezés. Védekezés egy olyan emberrel szemben, aki elfelejtette, hogy Magyarországért vállalt felelősséget, nem pedig a Fidesz-KDNP pártszövetség akaratának végrehajtásáért. Védekezés egy olyan emberrel szemben, akiről kiderült, hogy mások átmásolt kutatási eredménye és publikációja adja kisdoktorijának 85-90 százalékát.
Schmitt Pál kisdoktorijának története szép példája annak, hogyan beszél mindenki másról, mutogat másra ebben az országban; tereli a szégyent, ragasztja át másra. Az ellenzéknek nem attól kellene táncra perdülnie, hogy végre fogást találtak az államfő szentnek hitt jobbján, hanem azért kellene szégyenkeznie, hogy mit tettek – vagy nem tettek – az elmúlt tíz évben azért, hogy ez a kéz ne írhasson ma alá bármilyen törvényt, kinevezési okmányt, amit eléje tesznek.
Schmitt Pál kisdoktorijának története szép példája annak, hogyan kerülhetett egy olimpiai bajnok, diplomata és sportvezető államfői pozícióba. Megmutatja, hogy mennyire bölcs egy nemzet, amikor vezetőket választ, amikor képviselőket küld a Parlamentbe. Megmutatja, hogy milyen sérülékeny is a demokrácia, ha a kisebbség szerez többséget az Országgyűlésben, s ha a többség megengedi magának a társadalmi közöny luxusát.
Schmitt Pál kisdoktorijának nagysága abban áll, hogy rámutat a hiányosságokra és a hibákra egy olyan társadalomban, amelyikben nincsen egység, sem barátság, sem testvériség, sem szeretet. Rámutat arra, milyen ez az ország, Magyarország.
