megígértem, hogy megmutatom, a koppenhágai Bátorítás Díjat.
Íme:
sangel
ps: van benne valami titokzatos, mert az űrhajó színe eredetileg piros, nem pedig sárgás, amint az a képen látszik… 
ps.2: a Dán Piros 2007 további két - már pirosabb azért - fotóját utólag csatoltam… (az elsőn éppen lámpa közeli pályára áll, a másikon felszállásra készen… 
)
Bizony mondom néked, Botond barátom, magam megyek a házad elé, ha a jövőben úgy döntenél, felhagysz az írással.
Elolvastam a regényedet, A poszthumán döntést.
Emlékszel, azt mondtam a Trombitásban, elárulom, mit sejtettem az elején, és hogy őszinte leszek, tartom hát a szavam: nem erre gondoltam. Fényezné talán sejtésemet, hogy hasonló járt a fejemben, a halálon túli lét számos mítosza és tapogatódzása, de nem erre számítottam – ahogyan Stallone mondaná az Oscar című vígjátékban: “Tudtam, tudtam, csak nem sejtettem!”
Nos, szépen felépített, precízen vezetett könyv ez. Kezdetben szoknom kellett a naplók 1/1-es tudatait, de könnyen bele lehet jönni. Érdekes világot építettél fel a Taun, élvezetesek a belső technikai képességek – azonnal mondd meg, hol lehet ilyeneket beültetni!? –, és érzem a Tau, a Pavonis terét, meg az azon túliét is, jóllehet, az egyik messzi van, a másik még messzebb, a harmadik pedig egyetlen gondolatnyira csupán, de ezt eddig is tudtuk. Ettől függetlenül jó az átmenet, érezhetők a dimenziók, és még a végfilozofálgatás sem tolakodó, sőt, elgondolkoztat.
Néhány észrevétel, amit muszáj megjegyeznem: míg Eliott túlságosan direkt figura, sarkosan erős jellem, filmszerű olykor, Nicole sokkal emberibb, valóságosabb, tapinthatóbb, szerethetőbb; Gauri jelleme elfárad a végére, pedig jó volna tudni, mitől és miért lesz olyan, amilyen (a megélhetés erre nem lehet magyarázat… ), és eltűnik Marius Imperioli és Vasco Prakesh is a semmiben, pedig többet érdemelnének, elvégre kemény döntéseket hoztak, és miért röppent tova ilyen hirtelen Manuela? Zhijuan Mardsen lénye is érdekelt volna, kár, hogy az ő személyisége csak a küldetésében mutatkozik meg, pedig az alapjellemre is kíváncsi lennék. Kaneko azért telitalálat, Botond! – vigyázz, a pszichológusok a másodperc töredéke alatt megfejtik az íróban lappangó titkos vágyakat, bár, amennyi erotikát belevittél ebbe a regénybe, nem is kell pszichológushoz vinni a könyvet!…
Az írás: úgy éreztem néha, főleg az elején, hogy neked, Botond, az idő csak jót tehet. Kell még pár év, és pár élmény, amitől erősebb lesz minden mondatod. Azt mondják, a pokolra kell mennie az írónak ahhoz, hogy veleje legyen a szónak, szaftja a mondatoknak. Ezt nem hiszem ugyan, elég talán az is, ha az élet megforgat kissé, kapsz néhány váratlan sallert, ráadásul onnan, ahonnan a legkevésbé számítasz rá, de tény, néha úgy éreztem, hogy jellemeid és a szituációs helyzeteid konyhakészek – ez persze nem baj, így csiszolja magát minden író, ettől fordulnak tovább a kerekek. Amit azonban végig a regényen éreztem, az a határtalan fegyelmezettség. Túlontúl is az vagy, fegyelmezett, Botond. Példával élve: akár a sebész, szikével a kezében. Felméred a feladat súlyát, megoldod, centire pontosan, de csakis annyit mutatsz meg magadból, amennyit a maszkod látni enged. Szerencsére vannak a regényben, ráadásul nem is egy helyen olyan gondolatok, amelyek elindítnak az olvasóban valamit – még bennem is, pedig nem tudom, nem ismersz még annyira, de általában egy kőfejtő is több érzelmet mutat, mint amennyit magamból látni engedek…
Röviden szóval: ne legyél ennyire sebész író!
Összegségében: mindig vártam, hogy tovább olvassam, ha abba kellett hagynom valamiért, és ez jó jel. Jó bizony! Ahogyan a regény is az! Élmény volt olvasni, Botond, gratulálok!
sangel
Végeztem végre a regénnyel, bár lassabban mint szerettem volna…
Okai: kiváló ötlet, remek vízió, sok betűvel.
Már a Rajnál is feltűnt, hogy nyugaton most az a divat, hogy bő lére kell engedni a regényeket – mintha valami pszichológus határozná meg az olvasási szokásainkat: kell a sok betű, mert így zökken ki az ember a mindennapok monotonitásából, és talál belső harmóniára. Ám éppen ettől az ideától lesz olyan a regény, mintha vizet töltenénk egy elkészült teába, mert a mennyiség számít, az olvasással eltöltött idő, nem pedig a minőség. A Pörgésben is van vagy 130 felesleges oldal, ettől válik lassúvá, és ettől tűnik el belőle az izgalom. Nem tudom, mikor ér véget ez a trend, de kár hígítani azt, ami tömören, sűrűn jó. (Jó-jó, lehet ellenpélda a Háború és béke, a Száz év magány, A Nyomorultak, vagy a Fogság, de egyik nagy regényben sem azért hosszú valami, hogy oldalszámra meglegyen az eladható mennyiség, a pszichológiai gerincvastagság; mindegyiknél oka van annak, amiért ott vannak azok a mondatok – mégha tovább lapoznánk is olykor a leírásokon, a belső esszéken)
Három főkarakter köré szerveződik a Pörgés, de csak kettő jön át igazán: Dupree és Jason. Diane már homályosabb, E.D. kibontatlan, Carol pedig elmosódott. A marslakó csak ráncos, a kém csajszi megfoghatalan, Jaláról pedig sokáig azt hittem, mégiscsak nő.
Kétségtelen, Dupree figurája legerősebb, legalább annnyira, mint a regény alapötlete. Ez késztetett arra, hogy lapozzak, hogy olvassam tovább, ez hajtotta előre, préselte át a kíváncsiságomat a lötyögős részeken. Botond korábban mondta már, hogy az a rész az erős, amikor felfújja magát a Nap, és igaza volt: ezt a lendületet kellett volna vinni a regény első kétharmadába is.
Összegségében: nem rossz a regény, csak híg, és mint minden jó futó, Wilson is a végére erősít. Így nem nehéz célba érni…
Ma sem tudom hova tenni az érzést, amikor író-olvasó találkozóra hívott a Tiszafüredi Városi Könyvtár igazgatója, Szegő Ágnes. Kedves gesztus egy volt füredi fiú felé, de akkor is zavarban voltam, talán látszott, talán nem, amikor vasárnap, 2007. október 7-én elutaztunk oda Szélesi Sándorral.
Zavarban voltam, hiszen egykor én jártam a nagyokhoz író-olvasó találkozóra, az akkor még más helyen (Hősök tere) álló Járási Könyvtárba, olyan írókkal és művészekkel beszélgettük, akik nekünk, fürdei srácoknak elérhetetlenek voltak. Gaál Sándor, a könyvtár akkori igazgatója azonban elhozta nekünk az elérhetetlent, mi pedig ámulva hallgattuk az írók meséit, a színészek történeteit. Gyerekként ez volt egyik legfontosabb élményem, minden találkozó egy-egy kaput nyitott a világra.
Első kötetem a Mellékhatás, indulónak nem is rossz talán, éppen ezért külön megtisztelő volt az invitálás az író-olvasó találkozóra. Úgy hiszem, sőt tudom, nem vagyok még író a szó klasszikus értelmében, egyszer talán elmondhatom majd ezt is magamról.
Ám ami furcsa érzés, és le is írom most ide, mert muszáj, az a hazatérés élménye.
Huszonegy éve nem lakom Tiszafüreden. Többet éltem másutt, mint ott. Amióta elköltöztünk onnan, eltűnt az otthon élménye is. Egyszer, talán Egerben térhetett volna vissza, de elköltöztem onnan is, mielőtt kialakulhatott volna. Azóta sokszor utazom át Tiszafüreden, megnézem mindig a házat, amit a szüleim építettek, s ahol laktam 18 éven át, és hallom a csengő hangját ma is, recsegve szól, de megnyomni már nem akarom, hátha más a hangja, nekem maradjon csak recsegő. Különös érzés átutazni egy városon, amely a tiéd, de mégsem az. Minden mozdulatodban benne van a város összes rezdülése, és mégse térhetsz haza a régi házba, hogy megnyugodj, hogy feltöltődj, hogy készülj a holnapra.
Ezért is erős a felismerés, hogy az a két óra, amit vasárnap a könyvtárban töltöttem, olyan volt, mintha hazatértem volna. Arra a két órára. A könyvek közé, amelyek között felnőttem. Utólag jöttem rá, amikor már Poroszlón vacsoráztunk az Öreg Pákászban, hogy kaptam két órát a múltból, két órát a gyerekkoromból, amiért hálás vagyok, kimondhatatlanul. Eljöttek az író-olvasó találkozóra azok, akik ismertek valaha, akik kíváncsiak voltak arra, milyen lettem, mit gondolok, hogyan élek. Még az egykori “dadusom” is ott volt, drága Zsuzsa néni, akinek könny szökött a szemébe, és akit olyan jó volt megölelni újból. És ott volt Ildikó, az egykori osztálytársam, és évfolyamtársaim, Gizi és Ildi mamája, valamint Szilvi, aki egykor a bátyámmal járta hosszan a füredi utcákat; egy hölgy, kinek lányát egykor édesapám tanította a gimnáziumban, Pista bátyám, aki ugyanazt tanulta egykor Debrecenben, mint magam is, és ott volt Sándor bátyám, Gaál Jancsi barátom édesapja is, és a mamája. Jó volt hallani a tiszai embereket, ahogyan hátul, a fog mögött képzik a hangokat, és ahogyan beszélek én is olykor, ha nem figyelek a dikcióra. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki eljött, és aki velünk ülte végig a találkozót!
Talán ezért éreztem úgy, hazatértem két órára.
Elvittem a fiamat, Balázst is, aki kilenc éves kora és természete ellenére hősiesen végigülte a két órát, sőt, hozzá is szólt, amiért büszke vagyok rá. Bátor fiú, nem fél kimondani azt, amit gondol, de bátor azért is, mert – ha feszengett is közben – olyanokat hallott, amiről eddig neki sem beszéltem: bennem élő, személyes dolgokról, amelyeket sokan talán nem a gyerek fülének valónak tartanak. Magamról, elszakadásról, válásról, önzésről, változásról, megnyugvásról. Utólag tudom már, amit előre nem tudtam megfogalmazni magamnak, miért is akarom elvinni a fiamat erre a találkozóra: azt akartam, hogy hallja, milyen vagyok akkor, ha megérint a múlt.
sangel
Ps.: Szélesi Sándornak külön köszönet, mert ráérzett erre, és kiválóan irányította a beszélgetés menetét!
Voltatok már úgy, hogy valóra válik egy gyerekkori álmotok? Most ne olyanra gondoljatok, hogy házasság, autó, család, mert ez mind-mind fontos persze, inkább azon töprengjetek, vált-e valóra olyan mind közül, amelyikben nem is hittetek igazán.
Ilyen nekem a Galaktika 211-es száma, a 2007. évi, az októberi, azon belül is a 66. oldal, és a következő nyolc még. Itt jelent meg a Pillanatfelvétel című novellám.
A galaktika nemzedékhez sorolom magam, merthogy abban a szerencsétlenül szerencsés korban nőttem fel, amikor elindult a Galaktika. Tiszafüred a legjobb hely volt egy magamfajta gyereknek, jutott tér és idő mindere, amit egy gyerek megkaphat a gyerekkorától, ám a távolság a nagyvárosoktól, a világtól olyan lehetőséget adott nekünk ott, a Tisza partján, amelyre csak felnőtt fejjel gondol úgy az ember: felhőtlen szabadság. Főleg abban, amit az olvasmányélményeink nyújtottak, teremtettek. Esős délutánon, izzó nyári napon, a könyvtár puffjain, a szobák foteljeiben olvastunk, olvastunk, amennyit csak bírtunk, és a különleges alkalmak közé tartozott a pillanat, amikor megérkezett a legfrissebb Galaktika. No, ez a magazin nyitott nekünk igazán teret, zökkentett ki a helyi és társadalmi időből.
Nem mondom, próbálkoztam írással gyerekfejjel is, de eszembe sem jutott beküldeni egyiket se sehová. Nem voltam kishitű, a Fővárosi Bábszínház előadásait is becsülettel megnéztem, még rajzokat is küldtem Budapestre, amely az előadás legérdekesebb pillanatait próbálta megörökíteni, de válaszlevélen kívül soha nem kaptam meghívót a Bábszínházba, valamelyik előadásra, pedig azt ígérték, a legjobb rajzokat azzal jutalmazzák. Azt hiszem, így tudtam meg szépen, lassan, hogy bizony nem lehetek jó megfigyelő, márpedig a rajzoláshoz az kell, mondják. Később kiderült, ez nem így van, bár rajzolni ma sem tudok, illetve tudok, de az olyan is. Az írás azonban sokkal több örömöt hozott, jóllehet néhány barátomon kívül soha senkinek nem mutattam meg, mit vetettem papírra. Ma már tudom, jól tettem, mint ahogyan azt is tudom, a későn érő almák közé való vagyok.
De visszatérve… Drága jó bátyámmal és a barátaimmal sokszor morfondíroztunk, megjelenhetnénk-e vajon mi is a Galaktikában. A válasz azonban szinte minden esetben gyors volt, pontos és kíméltelen: kizárt. Ebben erősített meg bennünket az is, hogy soha nem a novellákkal kezdtük a Galaktikát, hanem Futaki József olvasói leveleivel. Bár sosem tudtuk, milyen novellákra válaszolt Futaki, olykor meglehetősen megrendítő szakvéleményt olvashattunk egy-egy pályamunkáról, így visszalapoztunk a novellákhoz, azok legalább megjárták a szerkesztői szűrőt, olvashattuk bátran, gyönyörűségtől betöltekezve.
Ezért is örülök a Galaktika 211-es számának, mert titkon azért mindannyian arra vágytunk gyerekként, hogy egyszer megjelenik valamelyik írásunk a MAGAZINBAN, csupa nagy betűvel – és nem titkolom, ma sem tudom a helyére tenni az érzést a lelkemben, amikor a 66. oldalon meglátom a novellámat. Pedig két napja már nála van az októberi szám – mint írtam már, Németh Attila irodalmi szerkesztő volt olyan kedves, hogy elhozta pénteken a Patkó Bandiba, ahol Szélesi Sándort ünnepeltük, mint Európa Legjobb Sci-fi Íróját, és koccintottunk az Encouragement Award-ra is, amit a Mellékhatás kötetemért kaptam Koppenhágában.
A Galaktika 211 fogalom lesz nálam – most már Ti is tudjátok, miért…
sangel