sangel’s diary

Ma sem tudom hova tenni az érzést, amikor író-olvasó találkozóra hívott a Tiszafüredi Városi Könyvtár igazgatója, Szegő Ágnes. Kedves gesztus egy volt füredi fiú felé, de akkor is zavarban voltam, talán látszott, talán nem, amikor vasárnap, 2007. október 7-én elutaztunk oda Szélesi Sándorral.

Zavarban voltam, hiszen egykor én jártam a nagyokhoz író-olvasó találkozóra, az akkor még más helyen (Hősök tere) álló Járási Könyvtárba, olyan írókkal és művészekkel beszélgettük, akik nekünk, fürdei srácoknak elérhetetlenek voltak. Gaál Sándor, a könyvtár akkori igazgatója azonban elhozta nekünk az elérhetetlent, mi pedig ámulva hallgattuk az írók meséit, a színészek történeteit. Gyerekként ez volt egyik legfontosabb élményem, minden találkozó egy-egy kaput nyitott a világra.

Első kötetem a Mellékhatás, indulónak nem is rossz talán, éppen ezért külön megtisztelő volt az invitálás az író-olvasó találkozóra. Úgy hiszem, sőt tudom, nem vagyok még író a szó klasszikus értelmében, egyszer talán elmondhatom majd ezt is magamról.

Ám ami furcsa érzés, és le is írom most ide, mert muszáj, az a hazatérés élménye.

Huszonegy éve nem lakom Tiszafüreden. Többet éltem másutt, mint ott. Amióta elköltöztünk onnan, eltűnt az otthon élménye is. Egyszer, talán Egerben térhetett volna vissza, de elköltöztem onnan is, mielőtt kialakulhatott volna. Azóta sokszor utazom át Tiszafüreden, megnézem mindig a házat, amit a szüleim építettek, s ahol laktam 18 éven át, és hallom a csengő hangját ma is, recsegve szól, de megnyomni már nem akarom, hátha más a hangja, nekem maradjon csak recsegő. Különös érzés átutazni egy városon, amely a tiéd, de mégsem az. Minden mozdulatodban benne van a város összes rezdülése, és mégse térhetsz haza a régi házba, hogy megnyugodj, hogy feltöltődj, hogy készülj a holnapra.

Ezért is erős a felismerés, hogy az a két óra, amit vasárnap a könyvtárban töltöttem, olyan volt, mintha hazatértem volna. Arra a két órára. A könyvek közé, amelyek között felnőttem. Utólag jöttem rá, amikor már Poroszlón vacsoráztunk az Öreg Pákászban, hogy kaptam két órát a múltból, két órát a gyerekkoromból, amiért hálás vagyok, kimondhatatlanul. Eljöttek az író-olvasó találkozóra azok, akik ismertek valaha, akik kíváncsiak voltak arra, milyen lettem, mit gondolok, hogyan élek. Még az egykori “dadusom” is ott volt, drága Zsuzsa néni, akinek könny szökött a szemébe, és akit olyan jó volt megölelni újból. És ott volt Ildikó, az egykori osztálytársam, és évfolyamtársaim, Gizi és Ildi mamája, valamint Szilvi, aki egykor a bátyámmal járta hosszan a füredi utcákat; egy hölgy, kinek lányát egykor édesapám tanította a gimnáziumban, Pista bátyám, aki ugyanazt tanulta egykor Debrecenben, mint magam is, és ott volt Sándor bátyám, Gaál Jancsi barátom édesapja is, és a mamája. Jó volt hallani a tiszai embereket, ahogyan hátul, a fog mögött képzik a hangokat, és ahogyan beszélek én is olykor, ha nem figyelek a dikcióra. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki eljött, és aki velünk ülte végig a találkozót!

Talán ezért éreztem úgy, hazatértem két órára.

Elvittem a fiamat, Balázst is, aki kilenc éves kora és természete ellenére hősiesen végigülte a két órát, sőt, hozzá is szólt, amiért büszke vagyok rá. Bátor fiú, nem fél kimondani azt, amit gondol, de bátor azért is, mert – ha feszengett is közben – olyanokat hallott, amiről eddig neki sem beszéltem: bennem élő, személyes dolgokról, amelyeket sokan talán nem a gyerek fülének valónak tartanak. Magamról, elszakadásról, válásról, önzésről, változásról, megnyugvásról. Utólag tudom már, amit előre nem tudtam megfogalmazni magamnak, miért is akarom elvinni a fiamat erre a találkozóra: azt akartam, hogy hallja, milyen vagyok akkor, ha megérint a múlt.

sangel

Ps.: Szélesi Sándornak külön köszönet, mert ráérzett erre, és kiválóan irányította a beszélgetés menetét!