sangel’s diary

Mert vannak napok, amikor helye van a szónak.

Ez is ilyen. “Átizzadt fekvőhelyeden”, írta egykor József Attila, és amiért ez jutott az eszembe, annak oka az, hogy fekszem, mert rámtört valami, összeszűkítette a légcsövemet, és most sípol a tüdőm – akár ki-, akár belélegzek.

Van ebben azért némi báj. Jut idő olvasni mások blogjait. Az egyikre úgy keveredtem, hogy Sándor könyvét, A láthatatlan várost, a novellákat félretettem, mert bosszantott, hogy csak úgy kiírta magából a legtöbbet, pedig piszmoghatott volna velük még pár hetet. Vannak benne jó írások (például A név nélküli szomszéd, Egy napló, kilenc arckép), de több helyütt éreztem, hogy írásra várnak még a történetek. Olyan érzésem volt, mint A háromszázhetvenharmadik üzenet című novellámnál, amelyikről tudom, írhattam volna még, hogy tökéletesebb legyen, de végül is,… minden olyan, amilyennek látszik, és még az is lehet, hogy éppen az ellenkezője az igaz…

A legjobban azonban Mimike!! hozzászólásán szórakoztam ma, azon konkrétan lepadlóztam. Ennyire egybites szösszenetet régen láttam, és írtam is – volna –, csak éppen nem enged hozzászólni a rendszer, hogy fogalmam sincs, hogy ki ez a Mimike!!, de idézve tőle, boldogan és szabadon, csupán ennyit mondthatok: “Szerelek” Mimike!!

erre is most találtam a Kultúrport.hu oldalán. Jobb későn…

most találtam rá az Abyss Magazin honlapján a Mellékhatás ajánlójára.

Nézem a dekóder digitális kijelzőjét, 09:07-et mutat. Aztán elmozdulnak a számok, elcsúsznak, mintha szeletekbe vágná őket egy láthatatlan penge, majd összeállnak újból, és mutatják: 09:07. Odamegyek, nézem közelről is. Elektromos vibrálás csak a számok peremén, jelzi, hogy áram jár a gépben.

Leülök. A számok elcsúsznak újból. Az erősítő bekapcsol. Hozzá se nyúltam a távirányítóhoz.

Tárcsázok. Műszakiban jártas barátom azt mondja, kóbor áram. Leteszem.

Áramtalanítok. Újra indítok. Az órát beállítom a dekóderen: 09:15. Az erősítőt rádióra kapcsolom.

Eltelik a nap.

Éjfél múlt pár perccel. Indulok aludni. A dekóderre nézek: 00:12. Az erősítőt kikapcsolom.

Lépnék át a küszöbön, amikor megszólal a rádió. Frászt kapok. Kóbor áram, jut eszembe. Visszamegyek, az erősítőt kikapcsolom. Az órára pillantok.

Szétcsúsznak a számok: 00:13.

Méghogy kóbor áram, gondolom, és körbe nézek a szobán. Egy árny suhan az ajtónál, tisztán kivehető. Jeges borzongás fut végig a tarkómon. Páncélkemény lesz a testem, mégis érzem, ha most megütnének, szilánkokra hullanék.

A rádió újból bekapcsol. Édes ízt érzek a számban. Úgy tartják, a félelem íze ez. Ráveszem magam, hogy kikapcsoljam a rádiót. Áramtalanítok.

Nesze, suttogom. Égve hagyom a lámpát, úgy lépek ki a szobából. Az ajtó üvegére vetődik az árnyékom, egy fázissal hamarabb mozdul tovább, mint ahogyan lépek.

Zseblámpával térek vissza. Lekapcsolom a villanyt. Magam elé vetített fénycsóvában haladok a lépcsőházban. Belépek a hálószobába. Lefekszem, betakarózom. A zseblámpával pásztázok még egy percig a plafonon, a falakon, aztán elsötétül a szoba.

Próbálok aludni, de furcsa hangok szólnak a fejemben. Suttognak, zsivajognak. Aztán meghallom a mondatot, tisztán, érthetően. Összeszorítom a szemem, hátha attól csend lesz, de újból szólít a hang.

Feladom. Kinyitom a szemem, belebámulok az éjszakába.

Ott áll az árnyék az ágyam végén. Világos folt inkább a sötétben.

Méghogy kóbor áram, suttogom.

Megint érdekes éjszakám lesz…

Olvastam, hogy finnyogott a Vatikán Az Arany iránytű című film miatt. Eddig nem sok figyelmet szenteltem ennek a filmnek, mert olyan fantasy dömping uralja a mozikat, hogy elment a kedvem az ugyanolyan szerkezetű, felépítésű és történetű alkotásoktól. Legutóbb a Csillagpor elbénázásán dünnyögtem, de a jelkereső Will (Ébredő Sötétség) ostoba és bárgyú története miatt döntöttem úgy, egy ideig nem ülök be fantasy filmre.
Ám amint felhagytam duzzogásommal, és elovastam, hogy a Da Vinci kód után Az Arany iránytű is kiérdemelte a Vatikán kenetes figyelmét, bevetettem magam megint a fotelbe…, és be kellett látnom: jó szolgái vannak ma is az együgyűségnek.
A legenda szerint ezek voltak Husz János utolsó szavai (1415) a máglyán: Oh, szent együgyűség!; amiért pedig mondta: már a farakás tetején állt – oda azért került, mert lényegében annyit mondott a pap uraknak, hogy egy kicsit szerényebben kellene élni –, amikor egy néne, egy marék rőzsével a kezében megindult a máglya felé…
No, de távol álljon tőlem, hogy megítéljem a dogma szerint élőket, hiszen ha a filmet is lehet, minek mást.
Először is: nem olyan rossz ez a film – mint technikai film. Tele van ugyan unalmas klisékkel, de ezt a filmet legalább összevágták. Megy előre, pörög, nézhető, szagolható – és érthető, ha a Vatikán fanyalog, mert isten ebben nincsen, legalábbis nem olyan, amilyet összeraktak maguknak a süvegesek, és még a keresztény egyáz által egykor(?) üldözött és irtott boszorkányok is feltűnnek az égen.
Ám mindez tényleg semmi ahhoz képest, amit a mai filmesek művelnek: végy egy kis Gyűrűk urát, keverd össze a Csillagok Háborújával, tegyél hozzá egy csipetnyi Dűnét, szórd meg Csillagporral, használd hozzá Sergio Leone szellemi nagyságát, és hívd segítségül Jules Verne agyát az összerakáshoz.
Ez a bajom, ha ezzel a filmmel akad bármi gondom is, nem pedig az ideológiai finnyogás.
Hosszan nem értekezem a filmről, majd a folytatás után kifejtem bővebben magamat, de az már most látszik, hogy nézhető film lesz az is, kitalálható klisékkel, és a kérdés csak az marad: meddig használhatók büntetlenül az ugyanolyan színű, szagú, karakterű fanatsy regények… Megjegyzem: jó volna, ha ezt nem a Vatikán döntené el, hanem mi, az olvasók, vagy a nézők a filmvászon előtt – még úgy is, és akkor is, ha élnek nénék ma is közöttük, kezükben egy marék rőzsével…

Leírja mindenki, mit is tesz ebben az évben, ahogyan elolvastam az írók blogjait.

Van ebben valami kényszer, de legyen, örömmel osztom meg mindenkivel, mit tervezek, s hogy mi (nem) lesz belőle 2008-ban.

Ahogyan magamat ismerem, éppen annyi valósul meg belőle, amennyit elhatározok, mert nem vagyok az a raktáros forma. Ötleteket, legfeljebb azokat teszek el a fiókba, bár asztalom sincs – no de éppen ez az első, amit megosztok mindenkivel: év végére talán lesz! Fontos szó a talán, talán a legfontosabb, mert nélküle aligha lesz terveimből bármi is, de egy asztal, amin írok, az éppen akkora, mint amekkora egy íráshoz elegendő, az azért jó volna már. (Nem mintha nem találnék most se olyat, amire leteszem a McBookot, de egy saját azért mindig más, mint a mindig más… )

Aztán, mert a talán után az aztán a következő szó, bár megvalósulási együtthatója némileg erősebb mint a talánnak, leadtam egy új novellát a Galaktikának. Ítéletre vár, jelesül közlik-e, ha nem, büszkén állíthatom, elkészült virtuális fiókom első kész darabja, amely majdani, aladdig kiadatlan írásaim között jelenik meg.

És, mert az aztán után ez áll a sorban, megálmondtam végre, mit írok a Szélesi Sándor szerkesztésében megjelenő gyűjteményes kötetbe. Novellát persze, január végéig kaptam haladékot. Nem árulom el, miről szól, el kell majd olvasni a Sándor tervei szerint tavasszal már az utcán virít, beburkolva, címlapostul. Jó kis novella lesz, én írom!

No meg a regény. Ez már mondat, de komoly is egyben, mert ha tartani akarom magamat magamhoz – azaz: évente egy kötettel illenék megmutatni, hová is jutottam írás közben, vagy az írás miatt –, be kell fejeznem végre a regényt. Úgy számoltam, karakterben persze, nem napokban, hogy az idei Szefantorra elkészülhet, és ez jó cél is, mert akkor el lehet mondani, hogy tartottam a szavam – tavaly ugyanis a plénum előtt ezt a regény megígértem.

nos, dióhéjban ennyit, és annyi biztos, lesz meglepetés is az évben – ám, mint ahogyan az a meglepetésekkel lenni szokott, ezek is csak akkor derülnek ki, ha már meglepődtünk rajtuk…

Sayed eltalálta: az I am legend első órájával nem volt sok gond.

Aztán - ahogyan az lenni szokott - kivetkőzik magából a történet.

Sosem értettem, miért kell kifordulnia egy filmnek félúton, amikor annyira jó a nyitány, és halad is előre.

Annyira felbosszantott ez a szenterdei emocionális bénázás, hogy még az sem billentett helyre, hogy felemás a hepiend.

Szóval: majdnem jó film. A kép miatt moziban kell nézni, mert jó gigásziban látni, amikor ennyire ember nélküli egy megalopolisz.

Amit sajnálok, hogy nem olyan lett az I am legend, amire számítottam. Tudom, botorság ez, hiszen egy film olyan, amilyenre forgatják, a néző nem számítson csak semmire, hanem nézze, bámulja a vásznat, kapja az arcába a filmet, amit neki szántak. Ám: direkt nem néztem meg előre a kritikákat, nehogy elvigyen bármelyik is bármilyen irányba, és menet közben jöttem rá, hogy az alkotók elmentek a történet mellett… Olyan, de olyan vad vs. vadász sztorit lehetett volna ebből kerekíteni, ami valószínűleg nekem is az azért jutot eszembe, mert a film végül súrolta csak ezt a területet, és annyira, de annyira emberi lehetett volna a zombi, amennyire zombi lesz az ember, ha nem beszélget három évig senkivel, csak a kutyájához, meg a bábukhoz.

Van a filmben egy rakás nemértem rész: mert a mólón például hogyan akarta túlélni Ethan meg az anyja az éjszakát, ha egyszer ott várakoztak; és mitől lett hirtelen emberi a zombi, aki amúgy gyorsan tanul, vadászni főleg, ám a fegyverrel már nem tud bánni, pedig a legenda ott is hagyja a távcsöves puskáját a tócsánál, amely fölött lógott némi ideig; és miért fejjel megy a falnak a zombi, homlokkal az autónak, szélvédőnek; s különben is, mitől villan előbb pirosat a vírusdetektor, majd zöldet a főhős asszonyánál; meg hogy miért nem veszi észre – csak későn – a plafont bontó zombi az asztal alá bújó Ethant meg az anyját, s hogy miért hisz a nő amúgy vakon abban, amit nem is tud, de aztán kiderül hogy mégis tudja, mert isten mondta neki (méghogy nincs píárja az egyházaknak…), és oda is talál a túlélőkhöz, a vérrel teli ampullát pedig a kezében szorítja… No, de mindegy is. Ez van, ilyen lett a film – a zombivadász Kidman és Craig párosnál azért mindenképpen jobb színész szólóban is a kellően kigyúrt és agyafúrt doki, alias Will Smith.

Izomkedvelőknek, városi magányra vágyóknak, urban zoo rajongóknak, múzeumi medencéből pecázóknak, katonai repülőgép szárnyáról golfozóknak, zombiimádóknak, kutyabarátoknak és világmegmentőknek ajánlom a filmet – mindegyikből kapnak egy keveset.

Én azért, miután hazatértem, megnéztem még Gela Babluani filmjét, A 13-as (13 Tzameti) címűt, s bár ebben nem voltak zombik, a főhős legalább kellően emberi ahhoz, hogy élő/halott legyen a film végére…

Nem emlékszem, hányszor kívántam már boldog új évet bárkinek is. Mondom azt a boltosnak, a pultosnak, barátnak, ellenségnek, ismeretlennek; még annak is olykor, akinek mindenféle évet kívánnék, de boldogot a legkevésbé.

De nincs is értelme számolni.

És nem is fontos, hogy őszinte-e az a mondat, hogy Boldog Új Évet Kívánok, hiszen kimondva a gesztus éppen annyira emberi, mint a mögéje értett melegség, barátság, szeretet, gyűlölet – vagy bármiféle szándék.

Legyen boldog hát a 2008-as, de Ti, drága barátaim, olvasóim, szeretteim, ellenségeim, jó- és rosszakaróim, legyetek ti is nagyon boldogok!…

sangel