sangel’s diary

Sayed eltalálta: az I am legend első órájával nem volt sok gond.

Aztán - ahogyan az lenni szokott - kivetkőzik magából a történet.

Sosem értettem, miért kell kifordulnia egy filmnek félúton, amikor annyira jó a nyitány, és halad is előre.

Annyira felbosszantott ez a szenterdei emocionális bénázás, hogy még az sem billentett helyre, hogy felemás a hepiend.

Szóval: majdnem jó film. A kép miatt moziban kell nézni, mert jó gigásziban látni, amikor ennyire ember nélküli egy megalopolisz.

Amit sajnálok, hogy nem olyan lett az I am legend, amire számítottam. Tudom, botorság ez, hiszen egy film olyan, amilyenre forgatják, a néző nem számítson csak semmire, hanem nézze, bámulja a vásznat, kapja az arcába a filmet, amit neki szántak. Ám: direkt nem néztem meg előre a kritikákat, nehogy elvigyen bármelyik is bármilyen irányba, és menet közben jöttem rá, hogy az alkotók elmentek a történet mellett… Olyan, de olyan vad vs. vadász sztorit lehetett volna ebből kerekíteni, ami valószínűleg nekem is az azért jutot eszembe, mert a film végül súrolta csak ezt a területet, és annyira, de annyira emberi lehetett volna a zombi, amennyire zombi lesz az ember, ha nem beszélget három évig senkivel, csak a kutyájához, meg a bábukhoz.

Van a filmben egy rakás nemértem rész: mert a mólón például hogyan akarta túlélni Ethan meg az anyja az éjszakát, ha egyszer ott várakoztak; és mitől lett hirtelen emberi a zombi, aki amúgy gyorsan tanul, vadászni főleg, ám a fegyverrel már nem tud bánni, pedig a legenda ott is hagyja a távcsöves puskáját a tócsánál, amely fölött lógott némi ideig; és miért fejjel megy a falnak a zombi, homlokkal az autónak, szélvédőnek; s különben is, mitől villan előbb pirosat a vírusdetektor, majd zöldet a főhős asszonyánál; meg hogy miért nem veszi észre – csak későn – a plafont bontó zombi az asztal alá bújó Ethant meg az anyját, s hogy miért hisz a nő amúgy vakon abban, amit nem is tud, de aztán kiderül hogy mégis tudja, mert isten mondta neki (méghogy nincs píárja az egyházaknak…), és oda is talál a túlélőkhöz, a vérrel teli ampullát pedig a kezében szorítja… No, de mindegy is. Ez van, ilyen lett a film – a zombivadász Kidman és Craig párosnál azért mindenképpen jobb színész szólóban is a kellően kigyúrt és agyafúrt doki, alias Will Smith.

Izomkedvelőknek, városi magányra vágyóknak, urban zoo rajongóknak, múzeumi medencéből pecázóknak, katonai repülőgép szárnyáról golfozóknak, zombiimádóknak, kutyabarátoknak és világmegmentőknek ajánlom a filmet – mindegyikből kapnak egy keveset.

Én azért, miután hazatértem, megnéztem még Gela Babluani filmjét, A 13-as (13 Tzameti) címűt, s bár ebben nem voltak zombik, a főhős legalább kellően emberi ahhoz, hogy élő/halott legyen a film végére…