sangel’s diary

A MATADOR

Láttam a hőst a hídon.

Villamoson zötyögtem Pestről Budára, szokásomhoz híven bámultam a várost, távolban a várat. Gyűrött arcú férfi állt mellettem, apró szeme mélyen ült mindjárt az orrnyerge mellett. Harákolt, köhögött, a kezét a zsebében tartotta. Térdből egyensúlyozott a jármű padozatán, és úgy kapkodta fejét, mint a pulyka, ha zamatos gyöngyöket lát a földön. Hamar kitisztult a tér körülötte, pedig zsúfolt volt a kora délutáni járat, gyilkos pillantásokat szúrt a férfi felé néhány utas.

– Jó’ van, leszállok mingyá’… – hörögte a harákoló, és az ajtóhoz billegett. Különös tánca mosolyt csalt az arcomra, rogyasztós topogósnak hívnám, ha volna ilyen.

Megállt a villamos. A férfi leszállt. A keze még mindig a zsebét húzta. Autók rohantak előtte az úton, tekintetével megpróbált követni párat, aztán lelépett a járdaszigetről. Fél centire tőle állt meg egy hűtőrács. Rábámult a férfi, mintha valami szörnyet látna, aztán a ráncai közé húzta az orrát, és lassan, olyan lassan, mintha csak az egyensúlya múlna ezen, kiemelte csupasz öklét a zsebéből. Görbe ujját kihajtotta, a bütykös mutatót és a tompa kicsit, rátartotta őket mereven a rácsra.

– Ollé… – mondta rekedten, aztán vigyorogva hallgatta jutalmát, a szörny elnyújtott, fémes tülkölését, majd miután megtelt a lelke a győzelem mámorával, átrogyasztott az úton, felnyargalt a járdára. Kezét újból a zsebébe gyűrte, nyakát behúzta a kabátba, és úgy tett, mintha ezer éve ott állna, azon a szent helyen, ahová a sorsa tapasztotta, elnézett messzire, mintha a semmiben valamit látna, szemben a Duna folyásirányával.