sangel’s diary

AZ ARA

Láttam a hőst a bolt előtt.

Zöldéges volt. A nő is, a bolt is, de a bolt most nem fontos.

Aprócska nő állt a járdán, aligha nőtt másfél méternél magasabbra. Megjegyeztem termetét, mert jóval magasabbnak látszott 150 centiméternél, és ennek oka alighanem a benne lakozó boldogság volt.

A boldog ember mindig magasabb a boldogtalannál.

A nő csillogó tekintettel bámulta az ajtóban terpeszkedő tulajdonost, miközben a szája ezeket a szavakat formálta:

– Sietek, ígérem!

– Kellesz is, úgyhogy siess!

Tekintélyes hang volt a tulajé, öblös, mint a kifutni készülő gőzhajó kürtje. A mélyről fakadó, torkon átszaladó, zengező basszus ilyen. Ettől lesznek hosszú éltűek a hangok. Kicsusszannak, remegnek egy pillanatig, olykor egy percig is a levegőben.
Nem is oszlottak el a férfi szavai a szélben. A siess például megállt az asszony előtt, az orra előtt lebegett.

Rebbent a nő pillája. Épphogy néhány millimétert. A tulaj észre sem vette, csak hozzáfűzött egy kényszeredett bókot felszólító mondatához:

– Sok boldogságot!… – Csikorogtak a szavak, mint murvadarabok a lovak patkói alatt.

– Másfél óra tényleg az egész, aztán kipakolom a krumplit, meg a hagymát, és szétválogatom a zöldségeket.

Bólintás volt a válasz.

Toporgott a nő a járdán. Lóbált egy piros fülű szatyrot, emelgette esetlenül. Úgy tartotta, mint valami bizonyítékot vagy igazolást, és a fönök intett a kezével. Legyintés volt inkább, mintha csak egy legyet lebbentene tova. A nő pedig hálás üzemmódba helyezte magát.

– Köszönöm. Fél óra a szertartás. Kettőre feleség leszek, fél háromra itt vagyok!

Azzal sarkon fordult, és elrohant.

A főnök nézett utána, megszívta a fogát. Ciccentett még párat, majd megfordította a táblát a bolt ajtaján: Mindjárt jövök, s azzal átballagott az út túloldalán lévő kocsmába, melynek ajtaján úgy dőlt ki a füst az utcára, mintha onnan fűtenék a világot.

“Odafent szépen, sorban kialudtak a csillagok.”

Ez az utolsó mondata Arthur C. Clarke, Isten kilencmilliárd neve című novellájának.

Ez az a novella, amelyik olyan nagy hatással volt rám, hogy azóta vágyom arra, hogy tökéletesítsem magam e rövid műfajban.

Isaac Asimov, Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Philip K. Dick, Arthur C. Clarke.

Arthur C. Clarke halott.

Véget ért az alapítók kora.

Hajnalodik.

A Hipervándor egy iszonyatosan jó ötleten alapuló, borzalmasan elrontott forgatókönyv alapján leforgatott harmatos film.

Miért is?

Mert ugrani térben jó. Pofátlanul jó. Ennek irodalma olyan nagy, mint a távolság, amit térben át lehet ugrani.

Elrontott forgatókönyv. Hol van a történet? Hol van a bázis konfliktus? A jellemfejlődés? Készen kapunk mindent, és ettől érzem úgy, mikrózott a történet. Kicsit merev, a tányér meleg, a kaja benne félig hideg.

Harmatos, mert látványos amúgy, de éppen az tűnik el belőle, amitől egyedi lehetne: a tér. A tér a történetben, a tér az időben, a tér a fejünkben.

Kétdimenziós nekem ez a film. Kár érte… Ekkora ötltetet így eltolni….

AZ ALKUSZ

Láttam a hőst a járdán.

Van a kerületben, ahol dolgozom, egy szex bolt. Van egy másik is, meg egy harmadik, de ez most mindegy, mert ez az történet az egyik bolt előtt játszódott.

Állt a lány az üzlet előtt. Farmert viselt, lábán fűzős cipőt, pólója fehér volt, halványkék dísze kopott felirat. Tekintetét a magasba emelte, mintha csak a légkör határát szemlélné, pedig csak a föléje tornyosuló kalapos férfi száját figyelte, amint rekedtes torokhanggal immáron harmadszor tette fel ugyanazt a kérdést.

– Haú macs?

Nézett rá a lány értetlenül, bánatos barna szemmel.

– Haú macs, bébi?

A vállát rángatta a lány.

– Dujú ándörsztend mí? – folytatta a kalapos ötvenes, majd felemelte egyik kezét. Ujjait szétnyitotta, amennyire csak tudta. – Fájv?

Rebbent a lányt szeme, emelte ő is a kezét. Mindkettőt. Mint a sült szalonna hasábjai, nyíltak szét az ujjai.

– Tíz! Tízezer! Érted? Nem öt, hanem tíz!

– Fájv?

– Ne csináld már… – szólt a lány. Előrehulló hajtincsét kisöpörte a szeméből. – Tízezer! Mutatom, látod? Tíz! Nem öt!

– Ten?? – kerekedett el a kalapos szeme, és már ő is tíz széttárt ujjal állt a járdán.

Mintha valami üveget tapintanának, amely kettőjük közé ereszkedett.

– Tíz – dacolt a lány. – Megdolgoztam érte!

– Ten…

– Tíz,… és ez még nem is olyan sok, ha tudnád…

A férfi mozdult előbb. Gyűrött bankóköteget vett elő zsebéből, kihajtott a kupacból egy tízezrest. A lány is mozdult azonnal, mohón kapott a pénz után.

– Tíz, látod! – tartotta boldogan a magasba, s mielőtt belibbent volna az üzlet ajtaján, kacéran visszaszólt. – Köszike!

A férfi elmosolyodott, szemével végigsimított még egyszer a lányon, majd megigazította fején a kalapot, és méteres léptekkel elindult a körút felé.