sangel’s diary

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok.

Mentem az autóval, szűk utca volt. Jobbról parkoló autók sora. Észleltem, hogy megmozdul egy közülük, de olyan közel voltam már, hogy fékezni sem volt időm. Az autó kiindult, éppen akkor, amikor mellé értem.

…és ekkor csak azt éreztem, hogy valamilyen erő visszatolja az induló autót. Olyan érzés volt, mint amikor két mágnes azonos pólusait közelíted. A furcsa csak az volt, hogy éreztem a taszítás erejét, ám az autóm nem változtatott irány, arra ment, amerre vezettem, előre, s csak a tolató jármű gurult vissza a helyére. Olyan volt, mintha visszapattant volna egy erőtérről vagy energiapajzsról.
Aki ismer, az tudja, józan gondolkozású ember vagyok. Nem tartozom a vakon hívők táborába, sőt, szkeptikus vagyok és elemző – de erre az érzésre és történésre még nem találtam magyarázatot.

Még az is lehet, hogy a tolató autó sofőrje időben észrevett, és visszament a helyére.

A FIÚ

Láttam a hőst az aluljáróban. Fiú volt, alig tíz éves. Az anyukája kezét szorította. Az anyuka a barátnőjével beszélgetett. A fiú csak állt és bámult előre. Egy férfit nézett, két méterre feküdt tőlük. Oldalsó pózban, a szürke grániton, ahogyan a római előkelők heverésztek lakoma után.

– Adnál egy kis pénzt, kisöreg?

A fiú csak állt. Szorította az anyja kezét. Aprót lépett hátra, alig észrevehetőt, de a férfi a földön észrevette.

– Ne féjjél tőlem! Csak egy kis aprót szeretnék. Kérjél már anyukádtól!

Rántott egyet a fiú az anyja karján, mintha a csengő zsinórját húzná.

– Mit akarsz, kisfiam? – nézett le az anyuka a magasból.

– Pénzt – felelt helyette a földön fekvő alak. – Csak egy százast.

Ráemelte tekintetét az anyuka a férfire.

– Nem szégyelli magát?!

A férfi láthatóan nem pironkodott. Állta a nő pillantását. A fiú időközben az anyja mögé lopakodott, átkarolta a lábát, és egyik szemével kukkolta a férfit.

– Halálra rémisztette a gyereket! – folytatta az anyuka.

– Ugyan már, csak egy százast kértem, mi az magának?

– Száz forint, ha tudni akarja.

– És a gyerekének adna ennyit?

– Semmi köze hozzá! – felelte az anyuka, majd intett a barátnőjének, és karon fogva a fiút. Elindultak a kijárat felé. A fiú esetlenül botladozott utánuk, minduntalan hátra fordult, hogy lássa a földön fekvő alakot. A férfi integetett, a fiú csak bámult.

A lépcsőnél rántott egyet a fiú az anyja karján.

– Anyu, adnál nekem száz forintot?

Csönd volt a válasz. Értetlenül bámult a két nő a magasból.

– Anyu, csak egy százas.

– Az éppen száz forint, kisfiam… Csak nem akarod oda adni annak férfinak?

A fiú bólintott.

Tanácstalanul állt a két felnőtt a lépcső előtt. Rohant a város mellettük, lábak surrantak, cipők kopogtak.

– Végülis csak egy százas… – szólalt meg a barátnő, és elővette a pénztárcáját. Kotort benne, majd kiemelt egy százast.

Megragadta a pénzt a fiú, szorította apró markában, és sietős léptekkel a férfihez futott.

– Tessék! – nyújtotta előre tenyerét, közepén ott pihent az érme.

– Miért adod nekem? – kérdezte a férfi, szipogott hozzá.

– Mert ez éppen száz forint.

Kinyújtotta hosszú ujjait a férfi, de nem vette el a pénzt.

–Legyen a tiéd! – mondta.

Nem értette a fiú, miért nem kell a férfinak a pénz.

– Vegyük úgy, hogy nekem adtad, és mégis tartsd meg.

– Miért?

– Mert ez éppen száz forint, kisöreg – mosolygott a férfi, de már nem volt olyan határozott. Felült, majd fel is állt, hogy lássa, hogyan fut vissza a fiú az anyjához. Még akkor is a lépcsőt nézte, amikor már nem volt sehol. Sem a fiú, sem az anyukája. Csak a város rohant, lábak surrantak, cipők kopogtak mindenütt.

Azt ígértem, jelentkezem, de hogy ennyire elcsúszok ezzel, nos, én sem gondoltam.

Régi mondás, hogy ember tervez, isten végez, de én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy csak azokkal a dolgokkal foglalkozom, amiket értek, így csakis annak tudható be távolmaradásom, hogy nem írtam semmit a blogomba.

Jó hír viszont, hogy megjelent egy új novellám a Galaktikában, a 219-es számban. Címe: Ceterum censeo.

Nem is akarom titkolni, hogy ebben az írásban a Mellékhatás terjesztőjének állítok emléket. Egy szerző ugyanis, ha nem érti a terjesztő logikáját, két dolgot tehet – és most kérek mindenkit, bocsássa meg nekem, hogy nem akarom bántani. A magam módján azonban azt teszem, amit szeretek: írok. A többi tényleg a gonnonok dolga…