sangel’s diary

Talán az álom ringat, talán ring az álom magától. A mellkasomban csörömpölnek a törött nyelvű bádogharangok. Mind azt üti, hogy ébresztő, ébresztő, és nem tudom, miért hagyom, hogy ringasson az ágy vagy az álom magától.

Dimmm-bammm, dimmm-bammm, bammm, bammm, bammm. Aztán csend. Majd tompa puffanás. A harangok törött nyelve épphogy túllóg bádogságuk peremén, sután állnak a dim-bam búra közepén; ügetnek bordáról-bordára. Koppanásuk puha, nem fáj.

Elmennek aztán a harangok. Hátrahagyják a csendet.

Ring velem az éj, álmot hoz a hajnal. Szétszór és összegyűjt, újra rakja bennem a rendet. Megnyugszik az idő és tér, a szél beszorul a felhők közé. De ekkor, ekkor bukkanak fel a bölények. Egy pillantással ezelőtt sehol sem voltak, most tolongnak a szívemen. Patájuk minden toppanása erősebb, mint szívem egyetlen dobbanása. Robognak. Dübörgésük átjár, hullámról hullámra; átfutnak a tüdőn, fel a vállba, aztán le a gyomorba, a májba. Széttaposnak mindent ezek a busa fejű lények, a szarvukat egymás hasába döfik. Ha elhull közülük egy, addig böködik, tapossák tetemét, míg apró darabokra szakad a teste, s még aztán is taposnak rajta, hogy végül eltűnik a húsa, a csontja, eltűnik minden belőle, mi egykor bölény volt. Csak a szarva marad, hegyével mélyen a szívembe szúrva. Fejfája a nyomorult állatnak. Mintha dicsőség volna a bölénynek a szarvát a szívembe szúrni.

Bárcsak visszatérnének a törött nyelvű bádogharangok.