lenyűgöző, megrendítő regény Az út

Óvakodva vettem a kezembe Cormac McCarthy új könyvét (Az út). Óvakodva, mert sajnos túl sok előzetes beszélgetésen vettem részt, olyanok társaságában, akik már olvasták. A Híresen Lassan Olvasók Társasága tagjaként (óránként 20-25 oldal a tempóm, igaz, képes vagyok elidőzni húsz percet is egy-egy mondaton, ha tetszik, ha továbbgondolhatom és elemezhetem) mindig ámulok azokon, akik 100 oldalt, vagy akár többet lapoznak hatvan perc alatt. Nos, ők már mondták, hogy ez bizony komoly regény. Aztán bent jártam a Galaktika szerkesztőségében, ahol (nem árulhatom el, hogy Attila azt mondta, hogy ezt a témát sokan feldolgozták már az irodalomban, és sokak érzik úgy, hogy McCarthy most azt találta fel, amit egy becsületes sci-fi rajongó, és az irodalom remekműveit olvasó ember már ismer, élményként magában hordoz) intések értek; és Botond blogjában is olvastam, hogy egyetlen nap alatt befalta a regényt, s hogy igencsak tetszett neki.

Ilyen előzmények után végre felütöttem a könyvet, és kész voltam tőle. Nem azért, mert McCarthy nem használ központozást, ez ismert róla (amúgy modorosságnak tartom ezt, stílusmegkülönböztető módszernek, hiszen a mondatok olyan erősek, hogy nem szorulnának ilyen megkülönböztetésre. Hrabal véget nem érő mondataival is így voltam), és tény, ha a mondanivaló erős, akkor is értjük, ha a vesszőket nekünk kell elhelyezni fejben. A módszer arra jó, hogy belevigyen bennünket a mondatainak mélységébe az író, de arra is alkalmas, hogy elvegye a kedvünket az olvasástól.

Nos, ez a regény nem veszi el a kedvünket az olvasástól. Egy haldokló bolygó haldokló vagy éppen túlélni vágyó embereiről szóló történet valóban nem újkeletű, a bolyongó lelkek kilátástalannak tűnő helyzete sem ismeretlen (ehhez ráadásul kataklizmára sincs szükség, mert a mindennapok óráiban is vannak olyanok, akiknek külön örömöt szerez, ha ellehetetleníthetik a vetélytársakat, felzabálthatják őket, lelövethetik, kinyírhatják, stb, csak hogy ezzel biztosítsák túlélésük illúzióját), és az apa-fiú viszony irodalmi megjelenítése is többször felhasználtatott már az irodalomtörténet századaiban. Mégis, ez a regény annyira elemi erővel mutatja be az ember élni- és küzdeni akarását, a benne lakozó gonosz ébredését, az elme őrületének mélységeit, hogy a komoly depresszióra hajlamos olvasóknak csakis erős önkontroll mellett lehet ajánlott olvasmány Az út.

McCarthy nem beszél mellé. Arról ír, amit el akar mondani. Talán az ésekkel bánik elnézően, azokból kevesebbre volna szükség, de szó ne érje a fordítót, Totth Benedeket, remekül adja vissza a ritmust, a hangulatot. Mert a regény kegyetlen és realisztikus, és valóban arról szól, ami talán holnap bekövetkezhet. Nem jóslat ez a regény, hanem sors. Az emberiség sorsa. Választható. De nem kellene ezt a sorsot választani.

A regény egy apa és a fia megrendítő kálváriája. Az apa belső gondolatai olyan elemi erővel szövik át a cselekményt, hogy kétségünk sem lehet, mi lesz a történet vége. Merthogy éppen úgy ér véget, ahogyan kezdődik: reménnyel telve, de illúziók nélkül.

Cormac McCarthy
Az út

Magvető Kiadó, 2010
288 oldal
(Film is készült belőle, előzetes itt, a nyitó kép és a könyvborító is hivatalos plakát)