sangel’s diary

Elment a kedvem, de visszatért már. Elment, mert a Mellékhatás terjesztője olyan magasról figyeli a könyvem sorsát, hogy a saját boltjaiban sem árulja. Árulta, de már nem. Többször is próbálkoztam venni ott az elmúlt hónapban, hiába, de próbálkozom még, mert egyszer hátha, és hát a remény, ugye, az pusztul meg utoljára, de ahogyan elnézem ezt a kis magyar könyvpiacot, a terjesztő még azt is túléli.

Aztán itt van Szandra, az Alex, amelyik olyan nagy, hogy mire eljut jelzésem az illetékesig – hogy aszongya: MIÉRT NEM KAPHATÓ A MELLÉKHATÁS, HA EGYSZER KINYOMTÁK, KITETTÉK, ÉS ELFOGYOTT, DE VAN MÉG BELŐLE RAKTÁRON?! –, lecseng a karácsonyi vásár.

De nehogy már azt gondoljátok, hogy rossz a kedvem, áááá, dehogy. Csak ez a tél, az ne volna ilyen hótlan. Mert ha fehér lenne a táj, pustolna a hó az ereszen, isten bizony olyan vidám lennék, de olyan, hogy születne még egy könyv az év végéig – amit aztán raktáron tartana a könypiac, mert a raktárra is kellennek a könyvek, súlyuknál fogva támasztják egymást, nehogy eldőljenek, kihulljanak a lapok, szakadjanak le gerincről, hogy nézne már ki az a raktár.

Jó is, hogy esik az eső, hulljon, szakadjon.

A könyvet akkor is megírom. Meg a másikat is. Igen, egyszerre kettőt mindjárt, hogy amíg az egyiken pöffeszkedik rossz kedvem telének banyája, a másik társa lesz majd a magyar könyvkereskedelem száműzetésében.

Tudom, van abban némi báj, ha az ember a saját könyve után futkos, így nincs is annál nagyobb élvezet, amikor találkozik a nagy magyar valósággal – miért is a könyvpiac működne rendesen?…

Történt ugyanis…

…az vala Nyugati téri Alexandrában járok, s ha már ott, nosza, kérdem az eladót, van-e még a Mellékhatásból, mert a polcokon nem látom.

– Nincs – hangzik a válasz rövid számítógépes keresés után. – Elfogyott.

Ez jó jel, gondolom – csak tudnám, miért akarok gondolkodni egyáltalán.

– Mikor fogyott el? – remélem csak, nem nehéz a kérdés.

– Ö…, hmm,… október elején – vakarja a fejét az eladó, talán mert neki is átvillant, hogy ma november 9-ikét írunk, s mintha még a kilences is ikes ige volna máma.

Először nem merek visszakérdezni, hátha novembert akart mondani október helyett, előveszem mégis a bátorságomat.

– Október elején?

– Igen.

– De most november van – jelentem ki, és mielőtt válaszolna, látom az arcán, ezzel ő is tisztában van.

Próbálkozom kedvesebben, szinte kérem:

– Azóta nem hoztak?

Öncsapda. Hiszen akkor volna belőle, legalább a raktáron. Óh, én barom, megint egy felesleges kérdés.

Szerencsémre könyörületes a válasz.

– Sajnos nincs a könyvből.

– És mikor hoznak belőle? – de érzem, nem a remény pillanata ez.

– Ha a pécsi központ küld – mondja a boltos.

Ez a hivatalos álláspont.

– Nem lehetne rendelni? – próbálkozom, ha már itt vagyok, ám válasz helyett egy cetlit kapok, rajta tíz Alexandra bolt címe, telefonszáma.

– Érdeklődjön telefonon, hátha máshol van még belőle – mosolyog az eladó –, akkor nem kell hiába fáradnia.

Basszus, hogy a fáradtság miért nem jutott eddig az eszembe!…

…eddig a történet, nem tovább.

Kérdezhetnétek, mi ebből a tanulság, de inkább ne tegyétek, mert még válaszolnék rá…

Ma sem tudom hova tenni az érzést, amikor író-olvasó találkozóra hívott a Tiszafüredi Városi Könyvtár igazgatója, Szegő Ágnes. Kedves gesztus egy volt füredi fiú felé, de akkor is zavarban voltam, talán látszott, talán nem, amikor vasárnap, 2007. október 7-én elutaztunk oda Szélesi Sándorral.

Zavarban voltam, hiszen egykor én jártam a nagyokhoz író-olvasó találkozóra, az akkor még más helyen (Hősök tere) álló Járási Könyvtárba, olyan írókkal és művészekkel beszélgettük, akik nekünk, fürdei srácoknak elérhetetlenek voltak. Gaál Sándor, a könyvtár akkori igazgatója azonban elhozta nekünk az elérhetetlent, mi pedig ámulva hallgattuk az írók meséit, a színészek történeteit. Gyerekként ez volt egyik legfontosabb élményem, minden találkozó egy-egy kaput nyitott a világra.

Első kötetem a Mellékhatás, indulónak nem is rossz talán, éppen ezért külön megtisztelő volt az invitálás az író-olvasó találkozóra. Úgy hiszem, sőt tudom, nem vagyok még író a szó klasszikus értelmében, egyszer talán elmondhatom majd ezt is magamról.

Ám ami furcsa érzés, és le is írom most ide, mert muszáj, az a hazatérés élménye.

Huszonegy éve nem lakom Tiszafüreden. Többet éltem másutt, mint ott. Amióta elköltöztünk onnan, eltűnt az otthon élménye is. Egyszer, talán Egerben térhetett volna vissza, de elköltöztem onnan is, mielőtt kialakulhatott volna. Azóta sokszor utazom át Tiszafüreden, megnézem mindig a házat, amit a szüleim építettek, s ahol laktam 18 éven át, és hallom a csengő hangját ma is, recsegve szól, de megnyomni már nem akarom, hátha más a hangja, nekem maradjon csak recsegő. Különös érzés átutazni egy városon, amely a tiéd, de mégsem az. Minden mozdulatodban benne van a város összes rezdülése, és mégse térhetsz haza a régi házba, hogy megnyugodj, hogy feltöltődj, hogy készülj a holnapra.

Ezért is erős a felismerés, hogy az a két óra, amit vasárnap a könyvtárban töltöttem, olyan volt, mintha hazatértem volna. Arra a két órára. A könyvek közé, amelyek között felnőttem. Utólag jöttem rá, amikor már Poroszlón vacsoráztunk az Öreg Pákászban, hogy kaptam két órát a múltból, két órát a gyerekkoromból, amiért hálás vagyok, kimondhatatlanul. Eljöttek az író-olvasó találkozóra azok, akik ismertek valaha, akik kíváncsiak voltak arra, milyen lettem, mit gondolok, hogyan élek. Még az egykori “dadusom” is ott volt, drága Zsuzsa néni, akinek könny szökött a szemébe, és akit olyan jó volt megölelni újból. És ott volt Ildikó, az egykori osztálytársam, és évfolyamtársaim, Gizi és Ildi mamája, valamint Szilvi, aki egykor a bátyámmal járta hosszan a füredi utcákat; egy hölgy, kinek lányát egykor édesapám tanította a gimnáziumban, Pista bátyám, aki ugyanazt tanulta egykor Debrecenben, mint magam is, és ott volt Sándor bátyám, Gaál Jancsi barátom édesapja is, és a mamája. Jó volt hallani a tiszai embereket, ahogyan hátul, a fog mögött képzik a hangokat, és ahogyan beszélek én is olykor, ha nem figyelek a dikcióra. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki eljött, és aki velünk ülte végig a találkozót!

Talán ezért éreztem úgy, hazatértem két órára.

Elvittem a fiamat, Balázst is, aki kilenc éves kora és természete ellenére hősiesen végigülte a két órát, sőt, hozzá is szólt, amiért büszke vagyok rá. Bátor fiú, nem fél kimondani azt, amit gondol, de bátor azért is, mert – ha feszengett is közben – olyanokat hallott, amiről eddig neki sem beszéltem: bennem élő, személyes dolgokról, amelyeket sokan talán nem a gyerek fülének valónak tartanak. Magamról, elszakadásról, válásról, önzésről, változásról, megnyugvásról. Utólag tudom már, amit előre nem tudtam megfogalmazni magamnak, miért is akarom elvinni a fiamat erre a találkozóra: azt akartam, hogy hallja, milyen vagyok akkor, ha megérint a múlt.

sangel

Ps.: Szélesi Sándornak külön köszönet, mert ráérzett erre, és kiválóan irányította a beszélgetés menetét!

nos,

úgy jártam, hogy mesébe illő, így leírom nektek is, okuljatok bátran, én már előtte is, azóta pedig különösen.

Gondoltam, beugrom az ország egyik legnagyobb könyváruházába, a Nyugati téren, az Alexandrába.

Gondoltam, megnézem a könyvemet a polcon, mert az úgy jó, ha az emberrel szembenéz az, amit alkotott, – hm,… ez fordítva is igaz.

Gondoltam, megkérdezem az eladót, melyik polcon találom, mivel nem láttam egyiken sem, s még a padlóra halmozott könyvek között sem villant meg a gerince.

Gondoltam, az a huszonöt perc, ami eltelt az első kérdésem óta, elegendő lesz arra, hogy megtalálják – merthogy akkor már ketten keresték, két szinten is – és mondták mindvégig, van a Mellékhatásból, a besorolásban a szépirodalom jutott neki, mutatja a számítógép, lehet rendelni is onlájn, izibe.

Gondolom, tudja már mindenki: nem találták a könyvet. Pedig tényleg kedvesek voltak velem, és keresték becsülettel az eladók, be is jártak több emeletet csak a kedvemért, és sokkal bosszúsabbak voltak, mint én – aki csak vigyorogtam, és arra gondoltam: legalább megírtam.

Tanulságot ne várjon senki, mert ez nem is mese, hanem a valóság, 2007. június 19-én, délután 3 és fél4 óra között.

Búcsúzóul ajánlom Tamkó Sirató Károly sorait a Kongó bolt című verséből, mert valahogy most ez jutott az eszembe, hirtelen – remélem, jól idézem: “ajtajánál nem állt sorba / cukorkáért majomcsorda”

sangel

nos,

ez is megvolt. Eddig kívülről figyeltem csak az írókat a téren, most volt alkalmam átélni a tömeget beülről is. Rá kellett jönnöm, hogy az idén esélyem sem volt :), bezzeg ha lettem volna szép nő (sosem lehetek az…), színésznő (legfeljebb színész), híres tévészemélyiség (nem vágytam rá), netán volt miniszterelnök (ha csak volt, akkor szinte biztosan), húztak volna sorszámot is hozzám, talán, de aztán, amikor beültünk a graalosokkal – Sándorral és Junnal – a sörasztal fölé feszülő ponyva alá, és kikértük a ház sörét, meg borát, rájöttem: minek hajszolni azt, ami úgyis szembe jön? Még ha nem is hozzánk, de felénk. No, ebből az élményből táplálkoztunk szombat délután, és ittunk hozzá búzasört és bort, fehéret – szemünket pedig a Tuan standján tartottuk, ahol láttuk bizony, láttuk ám, és nektek mondom, barátaim, jó érzés, felemelő, hogy kézbe veszik a könyvet, megforgatják, beleszagolnak, és a végén veszik, teszik, hazaviszik, és reményeink szerint olvassák is, s nem csupán a billegő asztal lába alá illesztik, mert onnan hiányzik vagy két centi a vízszinteshez…

sangel

nos,

nem tudom, mennyire lesznek kegyesek az égiek hozzánk, de remélem, nem zúdítanak esőt a nyakunkba a Vörösmarty téren, szombaton. Nincs annál szomorúbb látvány, mint elázott könyvre írni, és a harmincadik oldalon sem fog a tinta, miközben már a negyvenkettediket szakítja át a toll hegye.

Másrészt: szűk a hely már ennyi könyvnek, és az írójának. Három kiadó préselődik egy asztalhoz, így új dedikálási gyakorlatot vezetünk be: én leszek a sétáló de dikáló. Ha valaki felismer, már jó, ha nem, az se baj. A lényeg, hogy minden könyvet aláírok, amit az orrom elé tesznek, ha nem figyelek, még olyat is, amit nem is én írtam.

Tartózkodási helyünk – a Graal Könyvek Kiadóé, Szélesi Sanyié és az enyém – a Tuan Kiadónál lesz, onnan indul a csillagtúra, oda tér vissza, de azon se lepődjön meg senki, ha lehuppanunk a Gerbeaud teraszára, sütire, kávéra, konyakra, ebben az esetben vendégnek álcázott szerzői leszünk a szombati napnak.

Találkozunk szombaton, most pedig indulunk a Civil Rádióba, ahol 14 órától szépöblös hangunkkal, zaj- és zörej-jelekkel töltjük meg az étert. Mi csak mondjuk, ha ott lesztek a tér másik végén, hallani fogjátok.

sangel

nos,

megtörtént, aminek meg kellett történnie, és úgy alakult, hogy jól sikerült a könyvbemutató. Voltam pár hasonló rendezvényen, és remélni tudom csak, hogy másnak is hasonló, lélekemelő érzései vannak, ha megjelenik a regényük, novellájuk.

Furcsa, de olyat tapasztaltam, amire eddig nem is gondoltam: a boldogságnak súlya van. Nem tudom pontosan leírni az érzést, körülírni sem nagyon, de határozottan érzem a bőrömön. Mint amikor körbefog a köd, és még tíz perc múlva is veled tart. Eddig is úgy gondoltam, hogy a boldogság egyetlen pillanat csupán, melyről csak akkor derül ki, hogy boldogság volt, amikor már elmúlt, de most megtapasztalhattam a pillanatok sorozatát, és mondhatni: jó.

Köszönöm mindazoknak, akik ott voltak velem, akik segítettek nekem, akik részesei lehettek a mai napomnak.

sangel

nos,

nyolc perc van hátra a hétfőből, s mire befejezem az írást, lesz már kedd is. A lényeg: Mellékhatás címmel megjelent első novellagyűjteményem a Graal Kiadó gondozásában. Mindig is tudtam, egyszer írni fogok, csak azt nem, hogy erre majd’ negyven évet kell várnom. Novellákat korábban is írtam, meg is jelent jónéhány, szétszórva a sajtóban, ám ez a mostani gyűjtemény kilenc novellát rejt magában - egyet nyolc éve írtam, a másikat két éve, de átírtam jelentősen -, valamint egy kisregényt.

Rájöttem, sokkal nehezebb úgy írni, ha nem a tényekből indulok ki. Egy hírt megír az ember pár perc alatt, egy tudósítás az fél óra, a riport lehet több nap is. Egyvalami azonban biztos: a leadási határidő határozza meg a cikkek írásának ütemét. Ha a végére hagyom, gyorsan kell írni, ha elhúzom, fenáll a veszély, nem sikerül. Egy misztikus, vagy sci-fi novellát azonban sokkal komplikáltabb megírni: ha megvan az ötlet, akkor nincs gond, villámgyorsan, fél-egy nap alatt készen is lehet, aztán jöhet az átfésülés, elírások javítása, stb. Ha azonban nincs ötlet, nincs novella sem. Hiába a leadási határidő, a szerkesztői, kiadói sürgetés. De nihilo nihil.

Ezért is örülök, hogy elkészült a novelláskötet, s hogy megjelent. Különösen azért, mert hét éve tudom, hogy így lesz: az ezredfordulón még a Világgazdaság napilap munkatársa voltam, és Szepes Máriával kellett beszélnem az egyik, világvégéről szóló elemző cikkemhez. Amikor beléptem hozzá - sosem találkoztunk addig -, azt mondta: “Harmincnyolc is elmúlik, mire az első könyve megjelenik, ne siessen!”

Nem siettem. Elkészültem mégis. Harminckilenc éves vagyok. És felkészültem. Már a következőt írom, egy regényt. Ha nem sietek, idén meg is jelenhet - akár…

sangel

Tizenhárom perccel múlt éjfél. Így terveztem.