sangel’s diary

A Hipervándor egy iszonyatosan jó ötleten alapuló, borzalmasan elrontott forgatókönyv alapján leforgatott harmatos film.

Miért is?

Mert ugrani térben jó. Pofátlanul jó. Ennek irodalma olyan nagy, mint a távolság, amit térben át lehet ugrani.

Elrontott forgatókönyv. Hol van a történet? Hol van a bázis konfliktus? A jellemfejlődés? Készen kapunk mindent, és ettől érzem úgy, mikrózott a történet. Kicsit merev, a tányér meleg, a kaja benne félig hideg.

Harmatos, mert látványos amúgy, de éppen az tűnik el belőle, amitől egyedi lehetne: a tér. A tér a történetben, a tér az időben, a tér a fejünkben.

Kétdimenziós nekem ez a film. Kár érte… Ekkora ötltetet így eltolni….

Tudja jól, aki ismer, idővel bepótolok mindent. Így volt ez a Beowulf 3D mozival, megnéztem végre.

Mondtátok többen, drága barátaim, hogy gyöngécske történet, de komoly élmény, ennyi a film, ám – nektek írom, akik többen vagytok :), hogy – én a kevesek közé tartozom.

Hajlamosak vagyunk ugyanis minden igényünket feljebb tolni, tucatnyinak látni azt, ami amúgy egyszeregy.

Nekem éppen ezért jött be a Beowulf, mert egyszeregy. Historikus, heroikus, mítikus történet. A színházi világban tapasztalható lecsupaszított jellemekkel, sejthető vonzalmakkal, kibontatlan szálakkal; s ha nem is mindig következetesen, de érthetően. Nem sikkadtak el ezek a gyarlóságok, amikor végigkúszott látóidegeimen a 3D varázs. De a hatás brutális. Dimenzióváltás. Sokat sejtet a mozi jövőjéről.

Jellemző persze, hogy a mozigépésznek eszébe sem jutott élesre állítani a filmet, behangolni a gépet, a speckó szemüveg nélkül majdhogynem háromdésebb volt a látvány, mint a lencsén keresztül, így ki kellett mennem a teremből. Kerestem egy illetékest, hogy tenne ugyan már valamit, elvégre árucsere volna ez, vagy mifene, fizettem is érte, ám nem sok időt szántam a közgadaságtan gyakorlati oldalának kidomborítására, mert pörögtek ezerrel odabent a kockák, és éreztem, hogy a szolgáltatás, valamint a minőség alapfogalmai helyett más ízű szavak jönnének most szívemből a számra…

Megjegyzem csupán, hogy kirohanásom előtt telefonon hívtam segítséget. Tárcsáztam a jegyrendelő központ számát, gondoltam, ha a jegyet lefoglalják, szólni is tudnak a mozinak, hogy életlen a film az egyik vetítésen, állítsanak valamit a gépen.

Tévedtem.

Viszont kedves volt a lány a vonal végén, a hangja igézően nyugtató, mintha selyemmel simított volna végig a bőrömön – már bánom, hogy nem hívtam meg azonnal vacsorára, ismeretlenül is, mert annyira helyes volt és emberi a csodálkozása, hogy még vissza is kérdezett: tényleg élőben jelentkezem a vetítésről?… –, de kiderült, ő csak a jegyfoglalást intézi, és hamarabb élmény lesz a látvány, ha kimegyek a teremből.

Szóval, mentem. Menni kellett. Illetékes rongyolt vissza velem, “ez tényleg nem jó, basszus”, átlátta azonnal a problémát. A film leállt. A terem kivilágosodott. Csodálkoztak a nézők (nekik tényleg nem tűnt fel, hogy gagyi volt az, amit eddig láttak?), aztán jött a színvillanás, fehérkékség a vásznon, vakuerős, árnyékunk beleégett a székbe, majd a villany kialudt, kezdték újra a filmet.

És jött az élmény… És jöttek a sóhajok az ülésből. Oh, 3D, micsoda látvány!… Felszabadítónak éreztem magam abban a pillanatban…

Ezt a filmet muszáj látni!

Még az is lehet, megnézem újból – ha szerencsém lesz, életlen lesz megint… tárcsáznék… hátha az a lány…

Olvastam, hogy finnyogott a Vatikán Az Arany iránytű című film miatt. Eddig nem sok figyelmet szenteltem ennek a filmnek, mert olyan fantasy dömping uralja a mozikat, hogy elment a kedvem az ugyanolyan szerkezetű, felépítésű és történetű alkotásoktól. Legutóbb a Csillagpor elbénázásán dünnyögtem, de a jelkereső Will (Ébredő Sötétség) ostoba és bárgyú története miatt döntöttem úgy, egy ideig nem ülök be fantasy filmre.
Ám amint felhagytam duzzogásommal, és elovastam, hogy a Da Vinci kód után Az Arany iránytű is kiérdemelte a Vatikán kenetes figyelmét, bevetettem magam megint a fotelbe…, és be kellett látnom: jó szolgái vannak ma is az együgyűségnek.
A legenda szerint ezek voltak Husz János utolsó szavai (1415) a máglyán: Oh, szent együgyűség!; amiért pedig mondta: már a farakás tetején állt – oda azért került, mert lényegében annyit mondott a pap uraknak, hogy egy kicsit szerényebben kellene élni –, amikor egy néne, egy marék rőzsével a kezében megindult a máglya felé…
No, de távol álljon tőlem, hogy megítéljem a dogma szerint élőket, hiszen ha a filmet is lehet, minek mást.
Először is: nem olyan rossz ez a film – mint technikai film. Tele van ugyan unalmas klisékkel, de ezt a filmet legalább összevágták. Megy előre, pörög, nézhető, szagolható – és érthető, ha a Vatikán fanyalog, mert isten ebben nincsen, legalábbis nem olyan, amilyet összeraktak maguknak a süvegesek, és még a keresztény egyáz által egykor(?) üldözött és irtott boszorkányok is feltűnnek az égen.
Ám mindez tényleg semmi ahhoz képest, amit a mai filmesek művelnek: végy egy kis Gyűrűk urát, keverd össze a Csillagok Háborújával, tegyél hozzá egy csipetnyi Dűnét, szórd meg Csillagporral, használd hozzá Sergio Leone szellemi nagyságát, és hívd segítségül Jules Verne agyát az összerakáshoz.
Ez a bajom, ha ezzel a filmmel akad bármi gondom is, nem pedig az ideológiai finnyogás.
Hosszan nem értekezem a filmről, majd a folytatás után kifejtem bővebben magamat, de az már most látszik, hogy nézhető film lesz az is, kitalálható klisékkel, és a kérdés csak az marad: meddig használhatók büntetlenül az ugyanolyan színű, szagú, karakterű fanatsy regények… Megjegyzem: jó volna, ha ezt nem a Vatikán döntené el, hanem mi, az olvasók, vagy a nézők a filmvászon előtt – még úgy is, és akkor is, ha élnek nénék ma is közöttük, kezükben egy marék rőzsével…

Sayed eltalálta: az I am legend első órájával nem volt sok gond.

Aztán - ahogyan az lenni szokott - kivetkőzik magából a történet.

Sosem értettem, miért kell kifordulnia egy filmnek félúton, amikor annyira jó a nyitány, és halad is előre.

Annyira felbosszantott ez a szenterdei emocionális bénázás, hogy még az sem billentett helyre, hogy felemás a hepiend.

Szóval: majdnem jó film. A kép miatt moziban kell nézni, mert jó gigásziban látni, amikor ennyire ember nélküli egy megalopolisz.

Amit sajnálok, hogy nem olyan lett az I am legend, amire számítottam. Tudom, botorság ez, hiszen egy film olyan, amilyenre forgatják, a néző nem számítson csak semmire, hanem nézze, bámulja a vásznat, kapja az arcába a filmet, amit neki szántak. Ám: direkt nem néztem meg előre a kritikákat, nehogy elvigyen bármelyik is bármilyen irányba, és menet közben jöttem rá, hogy az alkotók elmentek a történet mellett… Olyan, de olyan vad vs. vadász sztorit lehetett volna ebből kerekíteni, ami valószínűleg nekem is az azért jutot eszembe, mert a film végül súrolta csak ezt a területet, és annyira, de annyira emberi lehetett volna a zombi, amennyire zombi lesz az ember, ha nem beszélget három évig senkivel, csak a kutyájához, meg a bábukhoz.

Van a filmben egy rakás nemértem rész: mert a mólón például hogyan akarta túlélni Ethan meg az anyja az éjszakát, ha egyszer ott várakoztak; és mitől lett hirtelen emberi a zombi, aki amúgy gyorsan tanul, vadászni főleg, ám a fegyverrel már nem tud bánni, pedig a legenda ott is hagyja a távcsöves puskáját a tócsánál, amely fölött lógott némi ideig; és miért fejjel megy a falnak a zombi, homlokkal az autónak, szélvédőnek; s különben is, mitől villan előbb pirosat a vírusdetektor, majd zöldet a főhős asszonyánál; meg hogy miért nem veszi észre – csak későn – a plafont bontó zombi az asztal alá bújó Ethant meg az anyját, s hogy miért hisz a nő amúgy vakon abban, amit nem is tud, de aztán kiderül hogy mégis tudja, mert isten mondta neki (méghogy nincs píárja az egyházaknak…), és oda is talál a túlélőkhöz, a vérrel teli ampullát pedig a kezében szorítja… No, de mindegy is. Ez van, ilyen lett a film – a zombivadász Kidman és Craig párosnál azért mindenképpen jobb színész szólóban is a kellően kigyúrt és agyafúrt doki, alias Will Smith.

Izomkedvelőknek, városi magányra vágyóknak, urban zoo rajongóknak, múzeumi medencéből pecázóknak, katonai repülőgép szárnyáról golfozóknak, zombiimádóknak, kutyabarátoknak és világmegmentőknek ajánlom a filmet – mindegyikből kapnak egy keveset.

Én azért, miután hazatértem, megnéztem még Gela Babluani filmjét, A 13-as (13 Tzameti) címűt, s bár ebben nem voltak zombik, a főhős legalább kellően emberi ahhoz, hogy élő/halott legyen a film végére…

olvastam a Gaiman-adapációs Csillagpor filmről írott kritikákat (Stardust címmel amúgy készült már film Michael Apted rendezésében, 1974-ben, de az arról szól, hogyan lesz boldogtalan popsztár egy srác), s mivel a vélemények olyannyira különbözőek voltak, mint az ízlések és pofonok, gondoltam, muszáj megnézni a Neil Gaiman által megálmodott világ megfilmesítését.

Végül is jó volt… Szépen filmezett, látványos földrajzi hátterekkel illuszrált mozi ez, sok-sok humorral.

A legütősebb rész a villámgyűjtőké, abból elnéztem volna még fél órát, semmint a banyák bénázásából (Pfeiffer asszony azért még ott van!, de nagyon! ), és De Niro alakítása pedig azt hiszem mindenkinek emlékezetes lesz, aki megnézi a filmet. Amúgy is, a kapitány karaktere nagyon rendben van, szépen kitalált és felépített arc. Amúgy pedig jó poén a hét testvér szellemvilága – a falon ülve olyanok voltak, mintha a hét vezért látnám Herendi Gábor filmjéből, a Magyar vándorból.

A csillag megszemélyesítője (Claire Danes) nem hagy mély nyomokat, alighanem jobban járt volna a rendező, ha Viktória szerepe helyett Siena Miller inkább Yvainét kelti életre , de ez már a stáb gondja, ez a film már ilyen lett. Tristan (Charlie Cox) hozta a figurát, a film végére valóban felnő. Yvaine és Tristan szerelme viszont szépen kibomlik, nem minden átmenet nékül jelenik meg, és ez ügyes megoldás a rendezőtől.

A történet különösebben nem ragadta meg a fantáziámat. Ügyesen és ízlésesen tálalt vegyes felvágott a fantasy világból és klisékből, kitalálható karakterekkel és következményekkel, de ettől függetlenül kellemes film, jó társaság hozzá a popcorn+kóla+pöttyös trió.

olyan sok hír és legenda keringett az Éjszakai Őrség megfilmesített változatai körül, hogy akkor most lesz-e folytatása a másodikon túl is, avagy összevesztek az alkotók, a filmesek, meg miegymás, hogy miután úgy alakult a sorsom, hogy vacsoravendég voltam egy társaságban, ahol jelen volt egy, ebben a témában igencsak illetékest személy, aki történetesen Moszkvában él, nevét nem írhatom ide, mert nem kaptam ehhez hozzájárulást, hogy forog-e a harmadik rész, lesz-e harmadik, és megkaptam a választ, amit a címben is megírtam már…

ennyi, csapó !

sangel