sangel’s diary

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok.

Mentem az autóval, szűk utca volt. Jobbról parkoló autók sora. Észleltem, hogy megmozdul egy közülük, de olyan közel voltam már, hogy fékezni sem volt időm. Az autó kiindult, éppen akkor, amikor mellé értem.

…és ekkor csak azt éreztem, hogy valamilyen erő visszatolja az induló autót. Olyan érzés volt, mint amikor két mágnes azonos pólusait közelíted. A furcsa csak az volt, hogy éreztem a taszítás erejét, ám az autóm nem változtatott irány, arra ment, amerre vezettem, előre, s csak a tolató jármű gurult vissza a helyére. Olyan volt, mintha visszapattant volna egy erőtérről vagy energiapajzsról.
Aki ismer, az tudja, józan gondolkozású ember vagyok. Nem tartozom a vakon hívők táborába, sőt, szkeptikus vagyok és elemző – de erre az érzésre és történésre még nem találtam magyarázatot.

Még az is lehet, hogy a tolató autó sofőrje időben észrevett, és visszament a helyére.

Azt ígértem, jelentkezem, de hogy ennyire elcsúszok ezzel, nos, én sem gondoltam.

Régi mondás, hogy ember tervez, isten végez, de én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy csak azokkal a dolgokkal foglalkozom, amiket értek, így csakis annak tudható be távolmaradásom, hogy nem írtam semmit a blogomba.

Jó hír viszont, hogy megjelent egy új novellám a Galaktikában, a 219-es számban. Címe: Ceterum censeo.

Nem is akarom titkolni, hogy ebben az írásban a Mellékhatás terjesztőjének állítok emléket. Egy szerző ugyanis, ha nem érti a terjesztő logikáját, két dolgot tehet – és most kérek mindenkit, bocsássa meg nekem, hogy nem akarom bántani. A magam módján azonban azt teszem, amit szeretek: írok. A többi tényleg a gonnonok dolga…

elnézést kérek, amiért eltűntem ennyi időre, de okom volt rá, nem is kicsi.

Elindult az internetes magazinunk, a zóna, és annyi időmet elvitte a lendület, hogy ide írni nem maradt erőm.

Úgy voltam az indulással, mintha a hipertérbe ugrottam volna, és csak mostanra vettem volna fel az utazási sebességet. Nem állítom persze, hogy egyenes vonalon haladnék egyenletes sebességgel, de látom az utat, melyen járok, és látom a célt, ami felé tartok.

Kis ajándék a mi kicsiny virtuális kolóniánknak – értsd: sf, alias sci-fi – , hogy megírtam Antal Józsi Diagnózisának ajánlóját a zónába, mert – bár tudom, vagytok ezen más véleményen – ez egy igen fájintos kis olvasmány. Nyilván nem annyira olvasóbarát, de aki tud olvasni, az látja ezt is – és annyira nem apró a szöveg, mint László Zoli Nagatéjánál, ahol a könnyem folyt, amint betűztem a mondatokat, pedig a szemem, akár a sasé, megmondta a szemész is – de lehet, hogy csak udvarolni akart, mert nő volt, meg csinos is, de ez most nem tartozik szorosan ide…

Szóval, újra a fedélzeten, és hamarosan újabb mindennapi hősöm lép a színre!

“Odafent szépen, sorban kialudtak a csillagok.”

Ez az utolsó mondata Arthur C. Clarke, Isten kilencmilliárd neve című novellájának.

Ez az a novella, amelyik olyan nagy hatással volt rám, hogy azóta vágyom arra, hogy tökéletesítsem magam e rövid műfajban.

Isaac Asimov, Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Philip K. Dick, Arthur C. Clarke.

Arthur C. Clarke halott.

Véget ért az alapítók kora.

Hajnalodik.

sheenard oldalán olvastam egy érdekes bejegyzést az iszlámról, a leleplezéséről, és érdekes kommentek érkeztek hozzá. Elolvasva mindet, kedvet kaptam válaszolni, de legalábbis leírni a gondolataimat erről…

Íme:

Ismét bebizonyosodott, mennyire befolyásolható lény az ember, s hogy milyen lelkesen képes viszonyrendszerekben érvelni.

Jómagam nem bátorkodnék érvelni egyetlen vallás nevében és ellenében sem, mert egyiket sem ismerem behatóan, közelről, sőt távolról sem. Amit látok, hallok az csupán tettei azoknak az embereknek, akik saját hitük szerint cselekszenek, olykor mérlegelés nélkül, máskor tudatosan, vagy éppen ösztönösen.

Nos, ezeket a cselekedeteket meg tudom ítélni, függetlenül attól, hogy mit ír elő vagy mond erről a vallásuk, hitük rendszere, és ebből a szempontból teljesen mindegy, mi is ez a szabályzó elv, tettekre ösztönző motiváció.

Mert ami pusztít, az öl, ami teremt, az pedig épít — más kérdés és mérlegelés alá tartozik ezek permutációja, az önvédelem, az életben maradás ösztöne, de tény, ha egy demokráciát például forradalommal teszel tönkre, utána leginkább csak diktatúrát építhetsz, ha pedig diktatúrát döntesz meg forradalommal, építhetsz akár demokráciát is.

Ezzel csak arra akarok utalni, hogy a vallások sem kivételek ez alól. Kereszt helyére félhold kerül, a félholdra kereszt. Ha valaki azt mondja, ez normális, az csakis egyfajta világban képes élni, annak a világ soha nem lesz többfajta. Ha valaki azt mondja, ez nem normális, az nem fér bele az egyfajták világába.

A világ sokszínűsége, a gondolatok sokszínűsége, a tettek sokszínűsége tőlünk, emberektől függ. Nekem nem úgy tűnik, mintha ez volna a hosszú távú célja azoknak, akik keresztre cserélnék a félholdat, vagy félholdra a keresztet. Az én szememben ezek az emberek olyanoknak tűnnek, akik nem is képesek hinni igazán, csak cselekedni. Befolyásolhatók, megtéveszthetők, olyanok, akik nem arra használják az agyukat, az életüket, amire amúgy lehetőségük lenne általuk. Sőt: nincs felelősségérzetük, lelkiismeretük, és cselekedetük helyességének értelmezésével nem is törődnek, ezeket az “ügyeket” ugyanis átruházták istenükre, a megfoghatatlantól és a láthatatlantól várják tetteikre és tetteikért a feloldozást, a megbocsátást, a helyeslést.

De ami még ennél is rosszabb, az a közöny. Az érdektelenség mocsara. Mintha lomha lények dagonyája volna a Föld, és a közönyösök masszájának hátán éles fogakkal ugrálnak azok, akik szerint a világ egyfajta…

Ezen a sorozaton azt mutatom meg, hogy egyesek szerint mi történne velem, ha kutyám lenne.

Szerintem nincs igazuk…

Meghívott debreceni báli rendezvényére a Kapu Távoli Világokra Egyesület, amelyre örömmel mentem el a múlt szombaton. Megtisztelő invitálásukat ezúton és utólag is köszönöm, különösen azért, mert jómagamat nem sorolom a fantasy szerzők táborába – valójában még egyik szerzők táborába se nagyon, de remélem, ez a helyzet változik a jövőben.

Hogy melyik táborba kerülök, az még nyitott, de tény, már eddig is besoroltattam a “graalosok” közé, aminek egyébként örülök. Itt legalább oldott, vidám és baráti a hangulat, még akkor is, ha nem értjük a könyvek terjesztőinek gőgjét, megértéssel szemléljük az olykor felénk áramló emberi ostobaság gyönyörűségét, de legalább tudunk nevetni ezen a gőgön és gyönyörűségen, másként úgysem lehet védekezni ellene.

Szóval, jól éreztem magam a debreceni bálon, ott volt az egész Graal vezérkar, Jun és Sándor; koccintottam néhány íróval, kiváló humorú és jellemű cívis fantasy-kereskedőkkel, -fanokkal – nem tudom, ki hozta azt a jóféle erdélyi pálinkát, de küldhetne belőle pár literrel! –, és megtudtam azt is, hogy félig-meddig földik vagyunk – na jó, megyeiek – Szabó Péterrel (Eric van Dien), az isten éltesse őt ezért, s még az is lehet, meglátogatom, ha Szolnokon járok!

Gábor barátomnak pedig örök hála, hogy befogadott bennünket a kunyhójába, nem csináltunk rumlit, próbáltunk nyomokat se hagyni az éjszakában – hacsak annyit nem persze, hogy Sándor papi gúnyában grasszálta végig a Piac utcát, és a revenda miatt végig magáztuk, s még a szőke hölgy is kereste a szavakat, ott a Babaluban, amikor visszalépett a küszöbről, hogy pontot tegyen asztali vitánk végére, és azt találta mondani, hogy Jun ingének színe bizony nem is barack, ahogyan az első ránézésre látszik, hanem mangó, méghozzá az érett fajtából. A mosolyunk is érett volt, ahogyan pislogtunk a hölgy után, és a pihenésre vágyó férfilélek nyugalmával szemléltük, amint elnyeli az éjszaka lényének rezdüléseit.

írt nekem valaki egy levelet, pontosabban hozzászólást – angolul. Amint kivettem DIGITALIS szavaiból, a Google keresőben bukkant rám, és tetszik neki, amit írok.

Nem engedélyeztem a megjelenést, s még Merrast is felhívtam, hogy ismer-e egy bizonyos DIGITALIS nevű kóbort a neten, mire megerősítette gyanúmat, az internet géplelke üzent, s ha nem akarom, hogy spamrengeteggé váljon monitoros naplóm, klikkeljek inkább a nem fogadom el a bejegyzést feliratú gombra.

Így cselekedtem.

E bejegyzést is csak azért írtam, hogy megköszönjem a figyelmességet a net géplelkének, amiért megszólított, és tetszését fejezte ki munkámmal, írásaimmal kapcsolatban…

Lectori salutem!

sangel

Mert vannak napok, amikor helye van a szónak.

Ez is ilyen. “Átizzadt fekvőhelyeden”, írta egykor József Attila, és amiért ez jutott az eszembe, annak oka az, hogy fekszem, mert rámtört valami, összeszűkítette a légcsövemet, és most sípol a tüdőm – akár ki-, akár belélegzek.

Van ebben azért némi báj. Jut idő olvasni mások blogjait. Az egyikre úgy keveredtem, hogy Sándor könyvét, A láthatatlan várost, a novellákat félretettem, mert bosszantott, hogy csak úgy kiírta magából a legtöbbet, pedig piszmoghatott volna velük még pár hetet. Vannak benne jó írások (például A név nélküli szomszéd, Egy napló, kilenc arckép), de több helyütt éreztem, hogy írásra várnak még a történetek. Olyan érzésem volt, mint A háromszázhetvenharmadik üzenet című novellámnál, amelyikről tudom, írhattam volna még, hogy tökéletesebb legyen, de végül is,… minden olyan, amilyennek látszik, és még az is lehet, hogy éppen az ellenkezője az igaz…

A legjobban azonban Mimike!! hozzászólásán szórakoztam ma, azon konkrétan lepadlóztam. Ennyire egybites szösszenetet régen láttam, és írtam is – volna –, csak éppen nem enged hozzászólni a rendszer, hogy fogalmam sincs, hogy ki ez a Mimike!!, de idézve tőle, boldogan és szabadon, csupán ennyit mondthatok: “Szerelek” Mimike!!