sangel’s diary

Fairylona köszönöm, hogy színt vallhatok…
Amit írok, az nálam sorrend is, és valamivel több lesz, mint pusztán sf…

Mindet tavaly olvastam először, ezért 2007…

nos,

2. Szergej Lukjanyenko: Éjszakai őrség – besorolása talán nem mindenkinél viszi át az sf-kategóriát, de ezzel nem törődöm. Ez a regény komoly dolog, az árnyékvilág története akár az szerző valamelyik paciensének agyából is kipattanhatott – lásd a hasonlóságot Csáth Géza naplójában.

3. Brandon Hackett: A poszthumán döntés – mert magával ragadó volt, kellően szikár, és megmozgatta a fantáziámat és működésbe hozta a vizuális erőteremet.

4. Robert Charles Wilson: Pörgés – mert jó ötlet, s bár annyira nem nyűgözött le az írás minősége, de megnyitott egy dimenziós kaput a jövőbe.

5. Kasztovszky Béla: Grin – mert visszahozta a hetvenes évek hangulatát.

6. László Zoltán: A keringés – csikorgott a könyv eleje, nehezen indult, és mindvégig egy picit kívülállónak éreztem magamat olvasás közben, de ez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna. Mivel történelmet és földrajzot tanultam, és ráadásul geológiából írtam a diplomamunkámat, roppant élvezettel csámcsogtam Zoli névadásain, és az egész történeti környezet az egyetemi évek terepgyakorlatainak helyszíneit, hangulatait idézték.

Ez, ugye, öt könyv, és hiányzik az első helyezett…
Olyan is van nálam, de az nem sci-fi, bár, ha szigorúan vesszük, simán elmenne annak is, hiszen rólunk, emberekről szól.

Szóval, a legjobb könyv, amit tavaly olvastam, az Jacques Barzun Hajnaltól alkonyig című műve. Vaskos kötet, a nyugati kultúra utolsó ötszáz évéről szól, a reneszánsztól a 20. század végéig. Társadalom, művészet, kultúra, tudomány – azaz: minden, ami emberből volt, van és lesz… Csak ajánlani tudom, és azért nem írom azt, hogy letehetetlen, mert valójában tarthatatlan: olyannyira nehéz súlyra, akár egy kódex – mert az is, a maga nemében…

(kiegészítés: görgetem a kérdés fonalát egy fiatalembernek, aki odáig vetemetedett, hogy lexikonba gyűjtse a hazai sf-élet képviselőit: hadiosveny - de már meg is írta…. )

Bizony mondom néked, Botond barátom, magam megyek a házad elé, ha a jövőben úgy döntenél, felhagysz az írással.

Elolvastam a regényedet, A poszthumán döntést.

Emlékszel, azt mondtam a Trombitásban, elárulom, mit sejtettem az elején, és hogy őszinte leszek, tartom hát a szavam: nem erre gondoltam. Fényezné talán sejtésemet, hogy hasonló járt a fejemben, a halálon túli lét számos mítosza és tapogatódzása, de nem erre számítottam – ahogyan Stallone mondaná az Oscar című vígjátékban: “Tudtam, tudtam, csak nem sejtettem!”

Nos, szépen felépített, precízen vezetett könyv ez. Kezdetben szoknom kellett a naplók 1/1-es tudatait, de könnyen bele lehet jönni. Érdekes világot építettél fel a Taun, élvezetesek a belső technikai képességek – azonnal mondd meg, hol lehet ilyeneket beültetni!? –, és érzem a Tau, a Pavonis terét, meg az azon túliét is, jóllehet, az egyik messzi van, a másik még messzebb, a harmadik pedig egyetlen gondolatnyira csupán, de ezt eddig is tudtuk. Ettől függetlenül jó az átmenet, érezhetők a dimenziók, és még a végfilozofálgatás sem tolakodó, sőt, elgondolkoztat.
Néhány észrevétel, amit muszáj megjegyeznem: míg Eliott túlságosan direkt figura, sarkosan erős jellem, filmszerű olykor, Nicole sokkal emberibb, valóságosabb, tapinthatóbb, szerethetőbb; Gauri jelleme elfárad a végére, pedig jó volna tudni, mitől és miért lesz olyan, amilyen (a megélhetés erre nem lehet magyarázat… ), és eltűnik Marius Imperioli és Vasco Prakesh is a semmiben, pedig többet érdemelnének, elvégre kemény döntéseket hoztak, és miért röppent tova ilyen hirtelen Manuela? Zhijuan Mardsen lénye is érdekelt volna, kár, hogy az ő személyisége csak a küldetésében mutatkozik meg, pedig az alapjellemre is kíváncsi lennék. Kaneko azért telitalálat, Botond! – vigyázz, a pszichológusok a másodperc töredéke alatt megfejtik az íróban lappangó titkos vágyakat, bár, amennyi erotikát belevittél ebbe a regénybe, nem is kell pszichológushoz vinni a könyvet!…

Az írás: úgy éreztem néha, főleg az elején, hogy neked, Botond, az idő csak jót tehet. Kell még pár év, és pár élmény, amitől erősebb lesz minden mondatod. Azt mondják, a pokolra kell mennie az írónak ahhoz, hogy veleje legyen a szónak, szaftja a mondatoknak. Ezt nem hiszem ugyan, elég talán az is, ha az élet megforgat kissé, kapsz néhány váratlan sallert, ráadásul onnan, ahonnan a legkevésbé számítasz rá, de tény, néha úgy éreztem, hogy jellemeid és a szituációs helyzeteid konyhakészek – ez persze nem baj, így csiszolja magát minden író, ettől fordulnak tovább a kerekek. Amit azonban végig a regényen éreztem, az a határtalan fegyelmezettség. Túlontúl is az vagy, fegyelmezett, Botond. Példával élve: akár a sebész, szikével a kezében. Felméred a feladat súlyát, megoldod, centire pontosan, de csakis annyit mutatsz meg magadból, amennyit a maszkod látni enged. Szerencsére vannak a regényben, ráadásul nem is egy helyen olyan gondolatok, amelyek elindítnak az olvasóban valamit – még bennem is, pedig nem tudom, nem ismersz még annyira, de általában egy kőfejtő is több érzelmet mutat, mint amennyit magamból látni engedek…

Röviden szóval: ne legyél ennyire sebész író!

Összegségében: mindig vártam, hogy tovább olvassam, ha abba kellett hagynom valamiért, és ez jó jel. Jó bizony! Ahogyan a regény is az! Élmény volt olvasni, Botond, gratulálok!

sangel

Végeztem végre a regénnyel, bár lassabban mint szerettem volna…

Okai: kiváló ötlet, remek vízió, sok betűvel.

Már a Rajnál is feltűnt, hogy nyugaton most az a divat, hogy bő lére kell engedni a regényeket – mintha valami pszichológus határozná meg az olvasási szokásainkat: kell a sok betű, mert így zökken ki az ember a mindennapok monotonitásából, és talál belső harmóniára. Ám éppen ettől az ideától lesz olyan a regény, mintha vizet töltenénk egy elkészült teába, mert a mennyiség számít, az olvasással eltöltött idő, nem pedig a minőség. A Pörgésben is van vagy 130 felesleges oldal, ettől válik lassúvá, és ettől tűnik el belőle az izgalom. Nem tudom, mikor ér véget ez a trend, de kár hígítani azt, ami tömören, sűrűn jó. (Jó-jó, lehet ellenpélda a Háború és béke, a Száz év magány, A Nyomorultak, vagy a Fogság, de egyik nagy regényben sem azért hosszú valami, hogy oldalszámra meglegyen az eladható mennyiség, a pszichológiai gerincvastagság; mindegyiknél oka van annak, amiért ott vannak azok a mondatok – mégha tovább lapoznánk is olykor a leírásokon, a belső esszéken)

Három főkarakter köré szerveződik a Pörgés, de csak kettő jön át igazán: Dupree és Jason. Diane már homályosabb, E.D. kibontatlan, Carol pedig elmosódott. A marslakó csak ráncos, a kém csajszi megfoghatalan, Jaláról pedig sokáig azt hittem, mégiscsak nő.

Kétségtelen, Dupree figurája legerősebb, legalább annnyira, mint a regény alapötlete. Ez késztetett arra, hogy lapozzak, hogy olvassam tovább, ez hajtotta előre, préselte át a kíváncsiságomat a lötyögős részeken. Botond korábban mondta már, hogy az a rész az erős, amikor felfújja magát a Nap, és igaza volt: ezt a lendületet kellett volna vinni a regény első kétharmadába is.

Összegségében: nem rossz a regény, csak híg, és mint minden jó futó, Wilson is a végére erősít. Így nem nehéz célba érni…

merthogy Kasztovszky Béla szerzett nekem pár kellemes órát, amikor elolvastam a Grint.

Nem titkolom, nehezen rágtam át magam az első harminc oldalon, szokatlanul ért a jelen idő a jövőben, és felbosszantottak olykor a félbehagyott mondatai, gondolatai, de kinyílt aztán a történet, és magával vitt a Grin építésének korába, és egészen jó kis történet kerekedett belőle, mégha meg-megdöccent is az ismétlésektől.

Régi, sci-fi olvasmányélmény kerített hatalmába, és vártam, mindig vártam, mi történik majd a következő fejezetben, mégha sejtettem is, ha letettem a könyvet éjszakára.

Úgyhogy, gratulálok! Olvasom novelláit is!

sangel

elolvastam végre Brod mester könyvét, a Tüske a köröm alatt címűt.

Volt rá egy évem, de most pár nap alatt , és két éjszakám is erre ment - de én lassan olvasok. Annál lassabban már csak írok, tanulva a Mellékhatásból.

Nem írok kritikát Brod mester könyvéről, elmondom majd Brodnak, mit gondolok, de egyvalamit – és egy ráadást - közreadok azért:

Brodnak írnia kell, muszáj, és nem újságcikkeket, hanem regényeket.

Nem kell ennyi poén bele, a kevesebb többet ér!

sangel

nos,

elolvastam végre Szergej Lukjanyenko Éjszakai Őrségét, és vegyes érzelmek kavarognak bennem. No, nem azért, mert azon hezitálnék, Setét-e vagy Fénypárti, hanem: nem tudom eldönteni, mennyit vesz el, vagy tesz hozzá az eredeti könyvhöz a fordítás.

Nyomasztó hangulatú történet ez – mintha mindig esne, vagy éppen köd szitálna –, ahol összemosódik a Fény a Setéttel, mintha nem is egymás ellentétjei volnának, és mégcsak kiegészítői sem, mintha nem is volna értelme összevetni a jót a rosszal, a gonoszt a kegyelmessel, mert egyszer a fényes a sötét, máskor a setét a világos.

Az ember nem is tudja, melyik oldalon kellene állnia, sőt, mintha mindegy volna is, mert Lukjanyenko szerint csak dönteni kell, hova állunk – aztán már gombolyítanunk kell csak a sorsunk fonalát!

Nem láttam a filmet, de muszáj lesz, azt hiszem. Ahogyan olvasni is kellett.

sangel