sangel’s diary

A FIÚ

Láttam a hőst az aluljáróban. Fiú volt, alig tíz éves. Az anyukája kezét szorította. Az anyuka a barátnőjével beszélgetett. A fiú csak állt és bámult előre. Egy férfit nézett, két méterre feküdt tőlük. Oldalsó pózban, a szürke grániton, ahogyan a római előkelők heverésztek lakoma után.

– Adnál egy kis pénzt, kisöreg?

A fiú csak állt. Szorította az anyja kezét. Aprót lépett hátra, alig észrevehetőt, de a férfi a földön észrevette.

– Ne féjjél tőlem! Csak egy kis aprót szeretnék. Kérjél már anyukádtól!

Rántott egyet a fiú az anyja karján, mintha a csengő zsinórját húzná.

– Mit akarsz, kisfiam? – nézett le az anyuka a magasból.

– Pénzt – felelt helyette a földön fekvő alak. – Csak egy százast.

Ráemelte tekintetét az anyuka a férfire.

– Nem szégyelli magát?!

A férfi láthatóan nem pironkodott. Állta a nő pillantását. A fiú időközben az anyja mögé lopakodott, átkarolta a lábát, és egyik szemével kukkolta a férfit.

– Halálra rémisztette a gyereket! – folytatta az anyuka.

– Ugyan már, csak egy százast kértem, mi az magának?

– Száz forint, ha tudni akarja.

– És a gyerekének adna ennyit?

– Semmi köze hozzá! – felelte az anyuka, majd intett a barátnőjének, és karon fogva a fiút. Elindultak a kijárat felé. A fiú esetlenül botladozott utánuk, minduntalan hátra fordult, hogy lássa a földön fekvő alakot. A férfi integetett, a fiú csak bámult.

A lépcsőnél rántott egyet a fiú az anyja karján.

– Anyu, adnál nekem száz forintot?

Csönd volt a válasz. Értetlenül bámult a két nő a magasból.

– Anyu, csak egy százas.

– Az éppen száz forint, kisfiam… Csak nem akarod oda adni annak férfinak?

A fiú bólintott.

Tanácstalanul állt a két felnőtt a lépcső előtt. Rohant a város mellettük, lábak surrantak, cipők kopogtak.

– Végülis csak egy százas… – szólalt meg a barátnő, és elővette a pénztárcáját. Kotort benne, majd kiemelt egy százast.

Megragadta a pénzt a fiú, szorította apró markában, és sietős léptekkel a férfihez futott.

– Tessék! – nyújtotta előre tenyerét, közepén ott pihent az érme.

– Miért adod nekem? – kérdezte a férfi, szipogott hozzá.

– Mert ez éppen száz forint.

Kinyújtotta hosszú ujjait a férfi, de nem vette el a pénzt.

–Legyen a tiéd! – mondta.

Nem értette a fiú, miért nem kell a férfinak a pénz.

– Vegyük úgy, hogy nekem adtad, és mégis tartsd meg.

– Miért?

– Mert ez éppen száz forint, kisöreg – mosolygott a férfi, de már nem volt olyan határozott. Felült, majd fel is állt, hogy lássa, hogyan fut vissza a fiú az anyjához. Még akkor is a lépcsőt nézte, amikor már nem volt sehol. Sem a fiú, sem az anyukája. Csak a város rohant, lábak surrantak, cipők kopogtak mindenütt.

AZ ARA

Láttam a hőst a bolt előtt.

Zöldéges volt. A nő is, a bolt is, de a bolt most nem fontos.

Aprócska nő állt a járdán, aligha nőtt másfél méternél magasabbra. Megjegyeztem termetét, mert jóval magasabbnak látszott 150 centiméternél, és ennek oka alighanem a benne lakozó boldogság volt.

A boldog ember mindig magasabb a boldogtalannál.

A nő csillogó tekintettel bámulta az ajtóban terpeszkedő tulajdonost, miközben a szája ezeket a szavakat formálta:

– Sietek, ígérem!

– Kellesz is, úgyhogy siess!

Tekintélyes hang volt a tulajé, öblös, mint a kifutni készülő gőzhajó kürtje. A mélyről fakadó, torkon átszaladó, zengező basszus ilyen. Ettől lesznek hosszú éltűek a hangok. Kicsusszannak, remegnek egy pillanatig, olykor egy percig is a levegőben.
Nem is oszlottak el a férfi szavai a szélben. A siess például megállt az asszony előtt, az orra előtt lebegett.

Rebbent a nő pillája. Épphogy néhány millimétert. A tulaj észre sem vette, csak hozzáfűzött egy kényszeredett bókot felszólító mondatához:

– Sok boldogságot!… – Csikorogtak a szavak, mint murvadarabok a lovak patkói alatt.

– Másfél óra tényleg az egész, aztán kipakolom a krumplit, meg a hagymát, és szétválogatom a zöldségeket.

Bólintás volt a válasz.

Toporgott a nő a járdán. Lóbált egy piros fülű szatyrot, emelgette esetlenül. Úgy tartotta, mint valami bizonyítékot vagy igazolást, és a fönök intett a kezével. Legyintés volt inkább, mintha csak egy legyet lebbentene tova. A nő pedig hálás üzemmódba helyezte magát.

– Köszönöm. Fél óra a szertartás. Kettőre feleség leszek, fél háromra itt vagyok!

Azzal sarkon fordult, és elrohant.

A főnök nézett utána, megszívta a fogát. Ciccentett még párat, majd megfordította a táblát a bolt ajtaján: Mindjárt jövök, s azzal átballagott az út túloldalán lévő kocsmába, melynek ajtaján úgy dőlt ki a füst az utcára, mintha onnan fűtenék a világot.

AZ ALKUSZ

Láttam a hőst a járdán.

Van a kerületben, ahol dolgozom, egy szex bolt. Van egy másik is, meg egy harmadik, de ez most mindegy, mert ez az történet az egyik bolt előtt játszódott.

Állt a lány az üzlet előtt. Farmert viselt, lábán fűzős cipőt, pólója fehér volt, halványkék dísze kopott felirat. Tekintetét a magasba emelte, mintha csak a légkör határát szemlélné, pedig csak a föléje tornyosuló kalapos férfi száját figyelte, amint rekedtes torokhanggal immáron harmadszor tette fel ugyanazt a kérdést.

– Haú macs?

Nézett rá a lány értetlenül, bánatos barna szemmel.

– Haú macs, bébi?

A vállát rángatta a lány.

– Dujú ándörsztend mí? – folytatta a kalapos ötvenes, majd felemelte egyik kezét. Ujjait szétnyitotta, amennyire csak tudta. – Fájv?

Rebbent a lányt szeme, emelte ő is a kezét. Mindkettőt. Mint a sült szalonna hasábjai, nyíltak szét az ujjai.

– Tíz! Tízezer! Érted? Nem öt, hanem tíz!

– Fájv?

– Ne csináld már… – szólt a lány. Előrehulló hajtincsét kisöpörte a szeméből. – Tízezer! Mutatom, látod? Tíz! Nem öt!

– Ten?? – kerekedett el a kalapos szeme, és már ő is tíz széttárt ujjal állt a járdán.

Mintha valami üveget tapintanának, amely kettőjük közé ereszkedett.

– Tíz – dacolt a lány. – Megdolgoztam érte!

– Ten…

– Tíz,… és ez még nem is olyan sok, ha tudnád…

A férfi mozdult előbb. Gyűrött bankóköteget vett elő zsebéből, kihajtott a kupacból egy tízezrest. A lány is mozdult azonnal, mohón kapott a pénz után.

– Tíz, látod! – tartotta boldogan a magasba, s mielőtt belibbent volna az üzlet ajtaján, kacéran visszaszólt. – Köszike!

A férfi elmosolyodott, szemével végigsimított még egyszer a lányon, majd megigazította fején a kalapot, és méteres léptekkel elindult a körút felé.

A KÖNNYEZŐ

Láttam a hőst az út peremén.

Élesen fékezett előttem az autó. Nem rohantam bele, élesen fékeztem én is. Markoltam a kormányt, és dühöngtem csendben, már amennyire csendben dühöngeni lehet. Még sárgára sem váltott a lámpa, olyan zölden világított, hogy kaszálni lehetett volna rajta, kutyát futtatni azon, elnyújtózni, hemperegni, de a sofőr, aki a szép zöld fény alatt állt, megmakacsolta magát.

Igaza lett. A lámpa sárgára váltott, korongja ragyogott, mintha csak a Nap volna, aztán villant felette a piros, és a sorunk beteljesedett.

Álltunk. Vártunk a zöldre.

A dühöm elszállt hamar, nevetésbe fulladt volna éppen, amikor oldalra pillantottam. Egy testes alakot láttam az út szélén, az autóm előtt jobbra. Az előbb még nem állt ott. Talán a piros fénnyel érkezett. Olyan volt a férfi, mint a pékek a mesében. Vagy nem is, inkább a bíró és kocsmáros urak. Kerek feje hatalmas tokában ért véget, majd folytatódott a hatalmas körív, végig a mellkasán, az irdatlan hasán, és befordult a két lába közé, pontosabban azok közé a lábak közé, melyek inkább voltak oszlopok, semmint a lábbeli felé tartó végtagok. A férfi karjai a törzse mellett lógtak, mintha csak a vállához illesztettek volna két húsos tasakot, és az ujjai, akár a rossz bélbe töltött hurkák, erőtlenül nyúltak a mélybe.

Mozdulatlan hústömeg. Ennyi volt. De nem ezért volt muszáj nézni. Az arca, a tekintete, az volt néznivaló: mint a patak, folyt a férfi a könnye. Nem is patak, folyó volt az, amelyik az állánál meg sem állt, zuhatagként indult tovább, arra haladt, amerre a Föld ereje húzta. Végigcsorgott volna az útjában álló irdatlan hason is, ha a rajta feszülő ing anyaga fel nem szívja.

A férfi csillogó szemmel, mereven nézett előre. Azt hittem, az út túloldalát figyeli talán, de rájöttem hamar, oda lát ő, ahová csak az képes látni, akinek nagy fájdalom lakik a mellkasában. Olyan nagy fájdalom, hogy nem is fér el benne, és könnyé változik, amelyik túlcsordul aztán a lélek peremén.

Hosszú volt a tülkölés, előtte tán dudaszó volt csak. A lámpa zölden világított, az autó eltűnt előlem. A visszapillantóban láttam eltorzulni egy arcot egy mögöttem lévő szélvédő keretében. Sebességbe raktam az autót, gázt adtam, és áthajotttam a kereszteződésen. Oldalt még láttam a férfit egy pillanatra az út peremén: könnytől sötétre ázott ingjének villanása volt csupán.

A MATADOR

Láttam a hőst a hídon.

Villamoson zötyögtem Pestről Budára, szokásomhoz híven bámultam a várost, távolban a várat. Gyűrött arcú férfi állt mellettem, apró szeme mélyen ült mindjárt az orrnyerge mellett. Harákolt, köhögött, a kezét a zsebében tartotta. Térdből egyensúlyozott a jármű padozatán, és úgy kapkodta fejét, mint a pulyka, ha zamatos gyöngyöket lát a földön. Hamar kitisztult a tér körülötte, pedig zsúfolt volt a kora délutáni járat, gyilkos pillantásokat szúrt a férfi felé néhány utas.

– Jó’ van, leszállok mingyá’… – hörögte a harákoló, és az ajtóhoz billegett. Különös tánca mosolyt csalt az arcomra, rogyasztós topogósnak hívnám, ha volna ilyen.

Megállt a villamos. A férfi leszállt. A keze még mindig a zsebét húzta. Autók rohantak előtte az úton, tekintetével megpróbált követni párat, aztán lelépett a járdaszigetről. Fél centire tőle állt meg egy hűtőrács. Rábámult a férfi, mintha valami szörnyet látna, aztán a ráncai közé húzta az orrát, és lassan, olyan lassan, mintha csak az egyensúlya múlna ezen, kiemelte csupasz öklét a zsebéből. Görbe ujját kihajtotta, a bütykös mutatót és a tompa kicsit, rátartotta őket mereven a rácsra.

– Ollé… – mondta rekedten, aztán vigyorogva hallgatta jutalmát, a szörny elnyújtott, fémes tülkölését, majd miután megtelt a lelke a győzelem mámorával, átrogyasztott az úton, felnyargalt a járdára. Kezét újból a zsebébe gyűrte, nyakát behúzta a kabátba, és úgy tett, mintha ezer éve ott állna, azon a szent helyen, ahová a sorsa tapasztotta, elnézett messzire, mintha a semmiben valamit látna, szemben a Duna folyásirányával.