Mentem az autóval, szűk utca volt. Jobbról parkoló autók sora. Észleltem, hogy megmozdul egy közülük, de olyan közel voltam már, hogy fékezni sem volt időm. Az autó kiindult, éppen akkor, amikor mellé értem.

…és ekkor csak azt éreztem, hogy valamilyen erő visszatolja az induló autót. Olyan érzés volt, mint amikor két mágnes azonos pólusait közelíted. A furcsa csak az volt, hogy éreztem a taszítás erejét, ám az autóm nem változtatott irány, arra ment, amerre vezettem, előre, s csak a tolató jármű gurult vissza a helyére. Olyan volt, mintha visszapattant volna egy erőtérről vagy energiapajzsról.
Aki ismer, az tudja, józan gondolkozású ember vagyok. Nem tartozom a vakon hívők táborába, sőt, szkeptikus vagyok és elemző – de erre az érzésre és történésre még nem találtam magyarázatot.

Még az is lehet, hogy a tolató autó sofőrje időben észrevett, és visszament a helyére.

Láttam a hőst az aluljáróban. Fiú volt, alig tíz éves. Az anyukája kezét szorította. Az anyuka a barátnőjével beszélgetett. A fiú csak állt és bámult előre. Egy férfit nézett, két méterre feküdt tőlük. Oldalsó pózban, a szürke grániton, ahogyan a római előkelők heverésztek lakoma után.

– Adnál egy kis pénzt, kisöreg?

A fiú csak állt. Szorította az anyja kezét. Aprót lépett hátra, alig észrevehetőt, de a férfi a földön észrevette.

– Ne féjjél tőlem! Csak egy kis aprót szeretnék. Kérjél már anyukádtól!

Rántott egyet a fiú az anyja karján, mintha a csengő zsinórját húzná.

– Mit akarsz, kisfiam? – nézett le az anyuka a magasból.

– Pénzt – felelt helyette a földön fekvő alak. – Csak egy százast.

Ráemelte tekintetét az anyuka a férfire.

– Nem szégyelli magát?!

A férfi láthatóan nem pironkodott. Állta a nő pillantását. A fiú időközben az anyja mögé lopakodott, átkarolta a lábát, és egyik szemével kukkolta a férfit.

– Halálra rémisztette a gyereket! – folytatta az anyuka.

– Ugyan már, csak egy százast kértem, mi az magának?

– Száz forint, ha tudni akarja.

– És a gyerekének adna ennyit?

– Semmi köze hozzá! – felelte az anyuka, majd intett a barátnőjének, és karon fogva a fiút. Elindultak a kijárat felé. A fiú esetlenül botladozott utánuk, minduntalan hátra fordult, hogy lássa a földön fekvő alakot. A férfi integetett, a fiú csak bámult.

A lépcsőnél rántott egyet a fiú az anyja karján.

– Anyu, adnál nekem száz forintot?

Csönd volt a válasz. Értetlenül bámult a két nő a magasból.

– Anyu, csak egy százas.

– Az éppen száz forint, kisfiam… Csak nem akarod oda adni annak férfinak?

A fiú bólintott.

Tanácstalanul állt a két felnőtt a lépcső előtt. Rohant a város mellettük, lábak surrantak, cipők kopogtak.

– Végülis csak egy százas… – szólalt meg a barátnő, és elővette a pénztárcáját. Kotort benne, majd kiemelt egy százast.

Megragadta a pénzt a fiú, szorította apró markában, és sietős léptekkel a férfihez futott.

– Tessék! – nyújtotta előre tenyerét, közepén ott pihent az érme.

– Miért adod nekem? – kérdezte a férfi, szipogott hozzá.

– Mert ez éppen száz forint.

Kinyújtotta hosszú ujjait a férfi, de nem vette el a pénzt.

–Legyen a tiéd! – mondta.

Nem értette a fiú, miért nem kell a férfinak a pénz.

– Vegyük úgy, hogy nekem adtad, és mégis tartsd meg.

– Miért?

– Mert ez éppen száz forint, kisöreg – mosolygott a férfi, de már nem volt olyan határozott. Felült, majd fel is állt, hogy lássa, hogyan fut vissza a fiú az anyjához. Még akkor is a lépcsőt nézte, amikor már nem volt sehol. Sem a fiú, sem az anyukája. Csak a város rohant, lábak surrantak, cipők kopogtak mindenütt.

Régi mondás, hogy ember tervez, isten végez, de én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy csak azokkal a dolgokkal foglalkozom, amiket értek, így csakis annak tudható be távolmaradásom, hogy nem írtam semmit a blogomba.

Jó hír viszont, hogy megjelent egy új novellám a Galaktikában, a 219-es számban. Címe: Ceterum censeo.

Nem is akarom titkolni, hogy ebben az írásban a Mellékhatás terjesztőjének állítok emléket. Egy szerző ugyanis, ha nem érti a terjesztő logikáját, két dolgot tehet – és most kérek mindenkit, bocsássa meg nekem, hogy nem akarom bántani. A magam módján azonban azt teszem, amit szeretek: írok. A többi tényleg a gonnonok dolga…

Elindult az internetes magazinunk, a zóna, és annyi időmet elvitte a lendület, hogy ide írni nem maradt erőm.

Úgy voltam az indulással, mintha a hipertérbe ugrottam volna, és csak mostanra vettem volna fel az utazási sebességet. Nem állítom persze, hogy egyenes vonalon haladnék egyenletes sebességgel, de látom az utat, melyen járok, és látom a célt, ami felé tartok.

Kis ajándék a mi kicsiny virtuális kolóniánknak – értsd: sf, alias sci-fi – , hogy megírtam Antal Józsi Diagnózisának ajánlóját a zónába, mert – bár tudom, vagytok ezen más véleményen – ez egy igen fájintos kis olvasmány. Nyilván nem annyira olvasóbarát, de aki tud olvasni, az látja ezt is – és annyira nem apró a szöveg, mint László Zoli Nagatéjánál, ahol a könnyem folyt, amint betűztem a mondatokat, pedig a szemem, akár a sasé, megmondta a szemész is – de lehet, hogy csak udvarolni akart, mert nő volt, meg csinos is, de ez most nem tartozik szorosan ide…

Szóval, újra a fedélzeten, és hamarosan újabb mindennapi hősöm lép a színre!

Láttam a hőst a bolt előtt.

Zöldéges volt. A nő is, a bolt is, de a bolt most nem fontos.

Aprócska nő állt a járdán, aligha nőtt másfél méternél magasabbra. Megjegyeztem termetét, mert jóval magasabbnak látszott 150 centiméternél, és ennek oka alighanem a benne lakozó boldogság volt.

A boldog ember mindig magasabb a boldogtalannál.

A nő csillogó tekintettel bámulta az ajtóban terpeszkedő tulajdonost, miközben a szája ezeket a szavakat formálta:

– Sietek, ígérem!

– Kellesz is, úgyhogy siess!

Tekintélyes hang volt a tulajé, öblös, mint a kifutni készülő gőzhajó kürtje. A mélyről fakadó, torkon átszaladó, zengező basszus ilyen. Ettől lesznek hosszú éltűek a hangok. Kicsusszannak, remegnek egy pillanatig, olykor egy percig is a levegőben.
Nem is oszlottak el a férfi szavai a szélben. A siess például megállt az asszony előtt, az orra előtt lebegett.

Rebbent a nő pillája. Épphogy néhány millimétert. A tulaj észre sem vette, csak hozzáfűzött egy kényszeredett bókot felszólító mondatához:

– Sok boldogságot!… – Csikorogtak a szavak, mint murvadarabok a lovak patkói alatt.

– Másfél óra tényleg az egész, aztán kipakolom a krumplit, meg a hagymát, és szétválogatom a zöldségeket.

Bólintás volt a válasz.

Toporgott a nő a járdán. Lóbált egy piros fülű szatyrot, emelgette esetlenül. Úgy tartotta, mint valami bizonyítékot vagy igazolást, és a fönök intett a kezével. Legyintés volt inkább, mintha csak egy legyet lebbentene tova. A nő pedig hálás üzemmódba helyezte magát.

– Köszönöm. Fél óra a szertartás. Kettőre feleség leszek, fél háromra itt vagyok!

Azzal sarkon fordult, és elrohant.

A főnök nézett utána, megszívta a fogát. Ciccentett még párat, majd megfordította a táblát a bolt ajtaján: Mindjárt jövök, s azzal átballagott az út túloldalán lévő kocsmába, melynek ajtaján úgy dőlt ki a füst az utcára, mintha onnan fűtenék a világot.

Ez az utolsó mondata Arthur C. Clarke, Isten kilencmilliárd neve című novellájának.

Ez az a novella, amelyik olyan nagy hatással volt rám, hogy azóta vágyom arra, hogy tökéletesítsem magam e rövid műfajban.

Isaac Asimov, Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Philip K. Dick, Arthur C. Clarke.

Arthur C. Clarke halott.

Véget ért az alapítók kora.

Hajnalodik.

Miért is?

Mert ugrani térben jó. Pofátlanul jó. Ennek irodalma olyan nagy, mint a távolság, amit térben át lehet ugrani.

Elrontott forgatókönyv. Hol van a történet? Hol van a bázis konfliktus? A jellemfejlődés? Készen kapunk mindent, és ettől érzem úgy, mikrózott a történet. Kicsit merev, a tányér meleg, a kaja benne félig hideg.

Harmatos, mert látványos amúgy, de éppen az tűnik el belőle, amitől egyedi lehetne: a tér. A tér a történetben, a tér az időben, a tér a fejünkben.

Kétdimenziós nekem ez a film. Kár érte… Ekkora ötltetet így eltolni….

Láttam a hőst a járdán.

Van a kerületben, ahol dolgozom, egy szex bolt. Van egy másik is, meg egy harmadik, de ez most mindegy, mert ez az történet az egyik bolt előtt játszódott.

Állt a lány az üzlet előtt. Farmert viselt, lábán fűzős cipőt, pólója fehér volt, halványkék dísze kopott felirat. Tekintetét a magasba emelte, mintha csak a légkör határát szemlélné, pedig csak a föléje tornyosuló kalapos férfi száját figyelte, amint rekedtes torokhanggal immáron harmadszor tette fel ugyanazt a kérdést.

– Haú macs?

Nézett rá a lány értetlenül, bánatos barna szemmel.

– Haú macs, bébi?

A vállát rángatta a lány.

– Dujú ándörsztend mí? – folytatta a kalapos ötvenes, majd felemelte egyik kezét. Ujjait szétnyitotta, amennyire csak tudta. – Fájv?

Rebbent a lányt szeme, emelte ő is a kezét. Mindkettőt. Mint a sült szalonna hasábjai, nyíltak szét az ujjai.

– Tíz! Tízezer! Érted? Nem öt, hanem tíz!

– Fájv?

– Ne csináld már… – szólt a lány. Előrehulló hajtincsét kisöpörte a szeméből. – Tízezer! Mutatom, látod? Tíz! Nem öt!

– Ten?? – kerekedett el a kalapos szeme, és már ő is tíz széttárt ujjal állt a járdán.

Mintha valami üveget tapintanának, amely kettőjük közé ereszkedett.

– Tíz – dacolt a lány. – Megdolgoztam érte!

– Ten…

– Tíz,… és ez még nem is olyan sok, ha tudnád…

A férfi mozdult előbb. Gyűrött bankóköteget vett elő zsebéből, kihajtott a kupacból egy tízezrest. A lány is mozdult azonnal, mohón kapott a pénz után.

– Tíz, látod! – tartotta boldogan a magasba, s mielőtt belibbent volna az üzlet ajtaján, kacéran visszaszólt. – Köszike!

A férfi elmosolyodott, szemével végigsimított még egyszer a lányon, majd megigazította fején a kalapot, és méteres léptekkel elindult a körút felé.

Íme:

Ismét bebizonyosodott, mennyire befolyásolható lény az ember, s hogy milyen lelkesen képes viszonyrendszerekben érvelni.

Jómagam nem bátorkodnék érvelni egyetlen vallás nevében és ellenében sem, mert egyiket sem ismerem behatóan, közelről, sőt távolról sem. Amit látok, hallok az csupán tettei azoknak az embereknek, akik saját hitük szerint cselekszenek, olykor mérlegelés nélkül, máskor tudatosan, vagy éppen ösztönösen.

Nos, ezeket a cselekedeteket meg tudom ítélni, függetlenül attól, hogy mit ír elő vagy mond erről a vallásuk, hitük rendszere, és ebből a szempontból teljesen mindegy, mi is ez a szabályzó elv, tettekre ösztönző motiváció.

Mert ami pusztít, az öl, ami teremt, az pedig épít — más kérdés és mérlegelés alá tartozik ezek permutációja, az önvédelem, az életben maradás ösztöne, de tény, ha egy demokráciát például forradalommal teszel tönkre, utána leginkább csak diktatúrát építhetsz, ha pedig diktatúrát döntesz meg forradalommal, építhetsz akár demokráciát is.

Ezzel csak arra akarok utalni, hogy a vallások sem kivételek ez alól. Kereszt helyére félhold kerül, a félholdra kereszt. Ha valaki azt mondja, ez normális, az csakis egyfajta világban képes élni, annak a világ soha nem lesz többfajta. Ha valaki azt mondja, ez nem normális, az nem fér bele az egyfajták világába.

A világ sokszínűsége, a gondolatok sokszínűsége, a tettek sokszínűsége tőlünk, emberektől függ. Nekem nem úgy tűnik, mintha ez volna a hosszú távú célja azoknak, akik keresztre cserélnék a félholdat, vagy félholdra a keresztet. Az én szememben ezek az emberek olyanoknak tűnnek, akik nem is képesek hinni igazán, csak cselekedni. Befolyásolhatók, megtéveszthetők, olyanok, akik nem arra használják az agyukat, az életüket, amire amúgy lehetőségük lenne általuk. Sőt: nincs felelősségérzetük, lelkiismeretük, és cselekedetük helyességének értelmezésével nem is törődnek, ezeket az “ügyeket” ugyanis átruházták istenükre, a megfoghatatlantól és a láthatatlantól várják tetteikre és tetteikért a feloldozást, a megbocsátást, a helyeslést.

De ami még ennél is rosszabb, az a közöny. Az érdektelenség mocsara. Mintha lomha lények dagonyája volna a Föld, és a közönyösök masszájának hátán éles fogakkal ugrálnak azok, akik szerint a világ egyfajta…

Láttam a hőst az út peremén.

Élesen fékezett előttem az autó. Nem rohantam bele, élesen fékeztem én is. Markoltam a kormányt, és dühöngtem csendben, már amennyire csendben dühöngeni lehet. Még sárgára sem váltott a lámpa, olyan zölden világított, hogy kaszálni lehetett volna rajta, kutyát futtatni azon, elnyújtózni, hemperegni, de a sofőr, aki a szép zöld fény alatt állt, megmakacsolta magát.

Igaza lett. A lámpa sárgára váltott, korongja ragyogott, mintha csak a Nap volna, aztán villant felette a piros, és a sorunk beteljesedett.

Álltunk. Vártunk a zöldre.

A dühöm elszállt hamar, nevetésbe fulladt volna éppen, amikor oldalra pillantottam. Egy testes alakot láttam az út szélén, az autóm előtt jobbra. Az előbb még nem állt ott. Talán a piros fénnyel érkezett. Olyan volt a férfi, mint a pékek a mesében. Vagy nem is, inkább a bíró és kocsmáros urak. Kerek feje hatalmas tokában ért véget, majd folytatódott a hatalmas körív, végig a mellkasán, az irdatlan hasán, és befordult a két lába közé, pontosabban azok közé a lábak közé, melyek inkább voltak oszlopok, semmint a lábbeli felé tartó végtagok. A férfi karjai a törzse mellett lógtak, mintha csak a vállához illesztettek volna két húsos tasakot, és az ujjai, akár a rossz bélbe töltött hurkák, erőtlenül nyúltak a mélybe.

Mozdulatlan hústömeg. Ennyi volt. De nem ezért volt muszáj nézni. Az arca, a tekintete, az volt néznivaló: mint a patak, folyt a férfi a könnye. Nem is patak, folyó volt az, amelyik az állánál meg sem állt, zuhatagként indult tovább, arra haladt, amerre a Föld ereje húzta. Végigcsorgott volna az útjában álló irdatlan hason is, ha a rajta feszülő ing anyaga fel nem szívja.

A férfi csillogó szemmel, mereven nézett előre. Azt hittem, az út túloldalát figyeli talán, de rájöttem hamar, oda lát ő, ahová csak az képes látni, akinek nagy fájdalom lakik a mellkasában. Olyan nagy fájdalom, hogy nem is fér el benne, és könnyé változik, amelyik túlcsordul aztán a lélek peremén.

Hosszú volt a tülkölés, előtte tán dudaszó volt csak. A lámpa zölden világított, az autó eltűnt előlem. A visszapillantóban láttam eltorzulni egy arcot egy mögöttem lévő szélvédő keretében. Sebességbe raktam az autót, gázt adtam, és áthajotttam a kereszteződésen. Oldalt még láttam a férfit egy pillanatra az út peremén: könnytől sötétre ázott ingjének villanása volt csupán.