sangel’s diary

A KÖNNYEZŐ

Láttam a hőst az út peremén.

Élesen fékezett előttem az autó. Nem rohantam bele, élesen fékeztem én is. Markoltam a kormányt, és dühöngtem csendben, már amennyire csendben dühöngeni lehet. Még sárgára sem váltott a lámpa, olyan zölden világított, hogy kaszálni lehetett volna rajta, kutyát futtatni azon, elnyújtózni, hemperegni, de a sofőr, aki a szép zöld fény alatt állt, megmakacsolta magát.

Igaza lett. A lámpa sárgára váltott, korongja ragyogott, mintha csak a Nap volna, aztán villant felette a piros, és a sorunk beteljesedett.

Álltunk. Vártunk a zöldre.

A dühöm elszállt hamar, nevetésbe fulladt volna éppen, amikor oldalra pillantottam. Egy testes alakot láttam az út szélén, az autóm előtt jobbra. Az előbb még nem állt ott. Talán a piros fénnyel érkezett. Olyan volt a férfi, mint a pékek a mesében. Vagy nem is, inkább a bíró és kocsmáros urak. Kerek feje hatalmas tokában ért véget, majd folytatódott a hatalmas körív, végig a mellkasán, az irdatlan hasán, és befordult a két lába közé, pontosabban azok közé a lábak közé, melyek inkább voltak oszlopok, semmint a lábbeli felé tartó végtagok. A férfi karjai a törzse mellett lógtak, mintha csak a vállához illesztettek volna két húsos tasakot, és az ujjai, akár a rossz bélbe töltött hurkák, erőtlenül nyúltak a mélybe.

Mozdulatlan hústömeg. Ennyi volt. De nem ezért volt muszáj nézni. Az arca, a tekintete, az volt néznivaló: mint a patak, folyt a férfi a könnye. Nem is patak, folyó volt az, amelyik az állánál meg sem állt, zuhatagként indult tovább, arra haladt, amerre a Föld ereje húzta. Végigcsorgott volna az útjában álló irdatlan hason is, ha a rajta feszülő ing anyaga fel nem szívja.

A férfi csillogó szemmel, mereven nézett előre. Azt hittem, az út túloldalát figyeli talán, de rájöttem hamar, oda lát ő, ahová csak az képes látni, akinek nagy fájdalom lakik a mellkasában. Olyan nagy fájdalom, hogy nem is fér el benne, és könnyé változik, amelyik túlcsordul aztán a lélek peremén.

Hosszú volt a tülkölés, előtte tán dudaszó volt csak. A lámpa zölden világított, az autó eltűnt előlem. A visszapillantóban láttam eltorzulni egy arcot egy mögöttem lévő szélvédő keretében. Sebességbe raktam az autót, gázt adtam, és áthajotttam a kereszteződésen. Oldalt még láttam a férfit egy pillanatra az út peremén: könnytől sötétre ázott ingjének villanása volt csupán.

Ezen a sorozaton azt mutatom meg, hogy egyesek szerint mi történne velem, ha kutyám lenne.

Szerintem nincs igazuk…

Tudja jól, aki ismer, idővel bepótolok mindent. Így volt ez a Beowulf 3D mozival, megnéztem végre.

Mondtátok többen, drága barátaim, hogy gyöngécske történet, de komoly élmény, ennyi a film, ám – nektek írom, akik többen vagytok :), hogy – én a kevesek közé tartozom.

Hajlamosak vagyunk ugyanis minden igényünket feljebb tolni, tucatnyinak látni azt, ami amúgy egyszeregy.

Nekem éppen ezért jött be a Beowulf, mert egyszeregy. Historikus, heroikus, mítikus történet. A színházi világban tapasztalható lecsupaszított jellemekkel, sejthető vonzalmakkal, kibontatlan szálakkal; s ha nem is mindig következetesen, de érthetően. Nem sikkadtak el ezek a gyarlóságok, amikor végigkúszott látóidegeimen a 3D varázs. De a hatás brutális. Dimenzióváltás. Sokat sejtet a mozi jövőjéről.

Jellemző persze, hogy a mozigépésznek eszébe sem jutott élesre állítani a filmet, behangolni a gépet, a speckó szemüveg nélkül majdhogynem háromdésebb volt a látvány, mint a lencsén keresztül, így ki kellett mennem a teremből. Kerestem egy illetékest, hogy tenne ugyan már valamit, elvégre árucsere volna ez, vagy mifene, fizettem is érte, ám nem sok időt szántam a közgadaságtan gyakorlati oldalának kidomborítására, mert pörögtek ezerrel odabent a kockák, és éreztem, hogy a szolgáltatás, valamint a minőség alapfogalmai helyett más ízű szavak jönnének most szívemből a számra…

Megjegyzem csupán, hogy kirohanásom előtt telefonon hívtam segítséget. Tárcsáztam a jegyrendelő központ számát, gondoltam, ha a jegyet lefoglalják, szólni is tudnak a mozinak, hogy életlen a film az egyik vetítésen, állítsanak valamit a gépen.

Tévedtem.

Viszont kedves volt a lány a vonal végén, a hangja igézően nyugtató, mintha selyemmel simított volna végig a bőrömön – már bánom, hogy nem hívtam meg azonnal vacsorára, ismeretlenül is, mert annyira helyes volt és emberi a csodálkozása, hogy még vissza is kérdezett: tényleg élőben jelentkezem a vetítésről?… –, de kiderült, ő csak a jegyfoglalást intézi, és hamarabb élmény lesz a látvány, ha kimegyek a teremből.

Szóval, mentem. Menni kellett. Illetékes rongyolt vissza velem, “ez tényleg nem jó, basszus”, átlátta azonnal a problémát. A film leállt. A terem kivilágosodott. Csodálkoztak a nézők (nekik tényleg nem tűnt fel, hogy gagyi volt az, amit eddig láttak?), aztán jött a színvillanás, fehérkékség a vásznon, vakuerős, árnyékunk beleégett a székbe, majd a villany kialudt, kezdték újra a filmet.

És jött az élmény… És jöttek a sóhajok az ülésből. Oh, 3D, micsoda látvány!… Felszabadítónak éreztem magam abban a pillanatban…

Ezt a filmet muszáj látni!

Még az is lehet, megnézem újból – ha szerencsém lesz, életlen lesz megint… tárcsáznék… hátha az a lány…

Meghívott debreceni báli rendezvényére a Kapu Távoli Világokra Egyesület, amelyre örömmel mentem el a múlt szombaton. Megtisztelő invitálásukat ezúton és utólag is köszönöm, különösen azért, mert jómagamat nem sorolom a fantasy szerzők táborába – valójában még egyik szerzők táborába se nagyon, de remélem, ez a helyzet változik a jövőben.

Hogy melyik táborba kerülök, az még nyitott, de tény, már eddig is besoroltattam a “graalosok” közé, aminek egyébként örülök. Itt legalább oldott, vidám és baráti a hangulat, még akkor is, ha nem értjük a könyvek terjesztőinek gőgjét, megértéssel szemléljük az olykor felénk áramló emberi ostobaság gyönyörűségét, de legalább tudunk nevetni ezen a gőgön és gyönyörűségen, másként úgysem lehet védekezni ellene.

Szóval, jól éreztem magam a debreceni bálon, ott volt az egész Graal vezérkar, Jun és Sándor; koccintottam néhány íróval, kiváló humorú és jellemű cívis fantasy-kereskedőkkel, -fanokkal – nem tudom, ki hozta azt a jóféle erdélyi pálinkát, de küldhetne belőle pár literrel! –, és megtudtam azt is, hogy félig-meddig földik vagyunk – na jó, megyeiek – Szabó Péterrel (Eric van Dien), az isten éltesse őt ezért, s még az is lehet, meglátogatom, ha Szolnokon járok!

Gábor barátomnak pedig örök hála, hogy befogadott bennünket a kunyhójába, nem csináltunk rumlit, próbáltunk nyomokat se hagyni az éjszakában – hacsak annyit nem persze, hogy Sándor papi gúnyában grasszálta végig a Piac utcát, és a revenda miatt végig magáztuk, s még a szőke hölgy is kereste a szavakat, ott a Babaluban, amikor visszalépett a küszöbről, hogy pontot tegyen asztali vitánk végére, és azt találta mondani, hogy Jun ingének színe bizony nem is barack, ahogyan az első ránézésre látszik, hanem mangó, méghozzá az érett fajtából. A mosolyunk is érett volt, ahogyan pislogtunk a hölgy után, és a pihenésre vágyó férfilélek nyugalmával szemléltük, amint elnyeli az éjszaka lényének rezdüléseit.

A MATADOR

Láttam a hőst a hídon.

Villamoson zötyögtem Pestről Budára, szokásomhoz híven bámultam a várost, távolban a várat. Gyűrött arcú férfi állt mellettem, apró szeme mélyen ült mindjárt az orrnyerge mellett. Harákolt, köhögött, a kezét a zsebében tartotta. Térdből egyensúlyozott a jármű padozatán, és úgy kapkodta fejét, mint a pulyka, ha zamatos gyöngyöket lát a földön. Hamar kitisztult a tér körülötte, pedig zsúfolt volt a kora délutáni járat, gyilkos pillantásokat szúrt a férfi felé néhány utas.

– Jó’ van, leszállok mingyá’… – hörögte a harákoló, és az ajtóhoz billegett. Különös tánca mosolyt csalt az arcomra, rogyasztós topogósnak hívnám, ha volna ilyen.

Megállt a villamos. A férfi leszállt. A keze még mindig a zsebét húzta. Autók rohantak előtte az úton, tekintetével megpróbált követni párat, aztán lelépett a járdaszigetről. Fél centire tőle állt meg egy hűtőrács. Rábámult a férfi, mintha valami szörnyet látna, aztán a ráncai közé húzta az orrát, és lassan, olyan lassan, mintha csak az egyensúlya múlna ezen, kiemelte csupasz öklét a zsebéből. Görbe ujját kihajtotta, a bütykös mutatót és a tompa kicsit, rátartotta őket mereven a rácsra.

– Ollé… – mondta rekedten, aztán vigyorogva hallgatta jutalmát, a szörny elnyújtott, fémes tülkölését, majd miután megtelt a lelke a győzelem mámorával, átrogyasztott az úton, felnyargalt a járdára. Kezét újból a zsebébe gyűrte, nyakát behúzta a kabátba, és úgy tett, mintha ezer éve ott állna, azon a szent helyen, ahová a sorsa tapasztotta, elnézett messzire, mintha a semmiben valamit látna, szemben a Duna folyásirányával.

Fairylona köszönöm, hogy színt vallhatok…
Amit írok, az nálam sorrend is, és valamivel több lesz, mint pusztán sf…

Mindet tavaly olvastam először, ezért 2007…

nos,

2. Szergej Lukjanyenko: Éjszakai őrség – besorolása talán nem mindenkinél viszi át az sf-kategóriát, de ezzel nem törődöm. Ez a regény komoly dolog, az árnyékvilág története akár az szerző valamelyik paciensének agyából is kipattanhatott – lásd a hasonlóságot Csáth Géza naplójában.

3. Brandon Hackett: A poszthumán döntés – mert magával ragadó volt, kellően szikár, és megmozgatta a fantáziámat és működésbe hozta a vizuális erőteremet.

4. Robert Charles Wilson: Pörgés – mert jó ötlet, s bár annyira nem nyűgözött le az írás minősége, de megnyitott egy dimenziós kaput a jövőbe.

5. Kasztovszky Béla: Grin – mert visszahozta a hetvenes évek hangulatát.

6. László Zoltán: A keringés – csikorgott a könyv eleje, nehezen indult, és mindvégig egy picit kívülállónak éreztem magamat olvasás közben, de ez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna. Mivel történelmet és földrajzot tanultam, és ráadásul geológiából írtam a diplomamunkámat, roppant élvezettel csámcsogtam Zoli névadásain, és az egész történeti környezet az egyetemi évek terepgyakorlatainak helyszíneit, hangulatait idézték.

Ez, ugye, öt könyv, és hiányzik az első helyezett…
Olyan is van nálam, de az nem sci-fi, bár, ha szigorúan vesszük, simán elmenne annak is, hiszen rólunk, emberekről szól.

Szóval, a legjobb könyv, amit tavaly olvastam, az Jacques Barzun Hajnaltól alkonyig című műve. Vaskos kötet, a nyugati kultúra utolsó ötszáz évéről szól, a reneszánsztól a 20. század végéig. Társadalom, művészet, kultúra, tudomány – azaz: minden, ami emberből volt, van és lesz… Csak ajánlani tudom, és azért nem írom azt, hogy letehetetlen, mert valójában tarthatatlan: olyannyira nehéz súlyra, akár egy kódex – mert az is, a maga nemében…

(kiegészítés: görgetem a kérdés fonalát egy fiatalembernek, aki odáig vetemetedett, hogy lexikonba gyűjtse a hazai sf-élet képviselőit: hadiosveny - de már meg is írta…. )

írt nekem valaki egy levelet, pontosabban hozzászólást – angolul. Amint kivettem DIGITALIS szavaiból, a Google keresőben bukkant rám, és tetszik neki, amit írok.

Nem engedélyeztem a megjelenést, s még Merrast is felhívtam, hogy ismer-e egy bizonyos DIGITALIS nevű kóbort a neten, mire megerősítette gyanúmat, az internet géplelke üzent, s ha nem akarom, hogy spamrengeteggé váljon monitoros naplóm, klikkeljek inkább a nem fogadom el a bejegyzést feliratú gombra.

Így cselekedtem.

E bejegyzést is csak azért írtam, hogy megköszönjem a figyelmességet a net géplelkének, amiért megszólított, és tetszését fejezte ki munkámmal, írásaimmal kapcsolatban…

Lectori salutem!

sangel

Mert vannak napok, amikor helye van a szónak.

Ez is ilyen. “Átizzadt fekvőhelyeden”, írta egykor József Attila, és amiért ez jutott az eszembe, annak oka az, hogy fekszem, mert rámtört valami, összeszűkítette a légcsövemet, és most sípol a tüdőm – akár ki-, akár belélegzek.

Van ebben azért némi báj. Jut idő olvasni mások blogjait. Az egyikre úgy keveredtem, hogy Sándor könyvét, A láthatatlan várost, a novellákat félretettem, mert bosszantott, hogy csak úgy kiírta magából a legtöbbet, pedig piszmoghatott volna velük még pár hetet. Vannak benne jó írások (például A név nélküli szomszéd, Egy napló, kilenc arckép), de több helyütt éreztem, hogy írásra várnak még a történetek. Olyan érzésem volt, mint A háromszázhetvenharmadik üzenet című novellámnál, amelyikről tudom, írhattam volna még, hogy tökéletesebb legyen, de végül is,… minden olyan, amilyennek látszik, és még az is lehet, hogy éppen az ellenkezője az igaz…

A legjobban azonban Mimike!! hozzászólásán szórakoztam ma, azon konkrétan lepadlóztam. Ennyire egybites szösszenetet régen láttam, és írtam is – volna –, csak éppen nem enged hozzászólni a rendszer, hogy fogalmam sincs, hogy ki ez a Mimike!!, de idézve tőle, boldogan és szabadon, csupán ennyit mondthatok: “Szerelek” Mimike!!

erre is most találtam a Kultúrport.hu oldalán. Jobb későn…