sangel’s diary

utólag is köszönöm a radiocafé 98.6 megívását, Behumi Dóri és Konrád nagyon jó fej volt, ízletest beszélgettünk sci-firől, ufókról, írókról, filmesekről, emberekről. Aki hallgatta a beszélgetést, az tudja, miről is. Aki nem hallgatta, az most, ezúttal lemaradt róla.

Most értem haza a rádióból, és már az úton is azon gondolkoztam, mi legyen a regénnyel. Merthogy éppen az ilyen beszélgetések erősítenek meg abban az elhatározásomban, hogy márpedig írni kell. Ha nem lennék fáradt, neki állnék azonnal, de lám, most is naplót írok.

olyasmi történt, amire gondolni sem mertem volna: tananyag lett a Showtime című novellám a Zsigmond Király Főiskolán. Berkó Gergő kollégám és barátom hívott telefonon, hogy lehet-e, és mit szólnék hozzá. Indoklásul az volt az érv, hogy miért éppen ez a novella: a magyar média és társadalom korrajza.

Szóhoz azért jutottam. Felhívtam Sándort, ha már Junnal kiadták a könyvet, legalább tudjon róla (Junt is felhívtam ): a könyvkereskedelem süllyesztőjének mélyéről a főiskolai katedráig merészkedik az írás.

Nos, ha eddig bánkódtam volna a Mellékhatás sorsa miatt – nem feledve, és köszönve újból és újból, hogy kapott egy díjat (Encouragement Award) Koppenhágában, a 2007-es Euroconon –, most gyűlnek a mosolyráncok a szemem sarkában. A Showtime már nem született hiába…

lassú percek veszik körül. Nem törődik a távolsággal, sem a gondolatok súlyával. Önlény. Nem önző, csak éppen önmagáért van. Mindennek az alfája és ómegája ő. Maga. Önmaga. Rajta kívül csak az létezik, amire rápillant. A többi élettelen dolog. Elfelejtett tárgy. Amire pillant, az fénylik és ragyog. Az árnyékba forduló nappaloknak múltja sincs. Sosemvolt dátumok. Ettől létezik. Percről-percre, pillanattól pillanatig, érzelmei kusza káoszában. Kitörni onnan nem akar. Önmaga, lénye rabja. S bár nyújtózkodik olykor, túl az ego gömbjének ívén, kibújni nem tud a burokból. Csak az ujját mereszti. Azzal integet. Jelet akar hagyni magáról. El akarja mondani, hogy létezik. Fontos más nem lehet. Sem aki, sem ami. Nála a mert és a miért értelmetlen szó. Életének liftje vissza nem forduló páternoszter.

Ez az ő dala. Hátha hallja.

meghívott Behumi Dóri a radiocafé 98.6 éjszakai beszélgetős műsorába.

Megtisztelő, ezúton is köszönöm a lehetőséget! Örömmel megyek.
Dóri már el is olvasta a Mellékhatás című novellaválogatást. Ennek mellékhatásaként beszélgetünk hétfőn, azaz 2008. december 8-án, 22 órától. (22:15-re megyek, előttem egy jövőkutató elemzi a holnap lehetséges irányait)

A műsor: Instrument komfort zóna: ezotéria, életmód és zene.

Legyetek ébren, és hallgassátok a műsort!

Bár a tizenkét év alattiaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott a D-War, Sárkányháború című dél-koreai film, ezt a mozit a felnőtteknek is csak ápoló felügyelete mellett ajánlom. Nekem szerencsém volt, mert nálam legalább volt kóla, pattogatott kukorica, és két zacskó mogyorós csokibogyós micsoda – így nem volt gond azzal, hogy elfoglaljam magam, amíg a film a gépben futott.

Nem emlékszem arra, mikor láttam utoljára élőben ennyire rossz filmet. Az okokat elemezve arra a következtetésre jutottam, hogy míg az “alkotók” egy rakás pénzt elszórtak a látványra, nem jutott pénz semmi másra. De ettől még lehetett volna jó a film. Mégsem lett az.

Ha az volt a koncepció, hogy D-kategóriás színészekkel kell teletömni egy filmet, amely egy H-kategóriás forgatóköny alapján készült, s mindemellett totál hülyének kell tekinteni a nézőt, akkor semmi gond. A terv sikerült. Ebből a szempontból a film sikeres. Csak gratulálni tudok…

A helyzet viszont sokkal drámaibb ennél: ez a film csapnivalóan rossz.

Csak néhány kedvencem a D-War-ból: ha valaki van annyira macochista, hogy megnézi a filmet, érdemes figyelnie a kidolgozatlan párbeszédekre, a jelenet- és helyszínváltások következetlenségére, a történet logikájára. Számos olyan pont volt a filmben, amikor komolyan aggódni keztem, hogy talán mégis velem van a gond, és nem értem a paródiát, de a következő jelenet mindig megnyugtatott: ez a film tragikusan gyenge.

A kedvenc szereplőm a gonosz sárkány gonosz embere. A rendező mintha egyenesen a Conan a barbárból, a Hegylakó kettőből vagy háromból importálta volna. Bevallom, akkor gondoltam harmadjára arra, hogy ez a film talán mégis valami paródia lesz, amikor színre lépett ez az erősen kigyúrt, szterodiokkal telepumpált, erősen ötven felett billegő figura, aki olyan, csakis olyan hangon képes megszólalni, hogy mellé megy tőle a kóla, és megáll félúton a kukorica. A röhögéstől.

A látvánnyal amúgy tényleg nincs gond, de ez nem lehet mentség. Még az sem, hogy bizonyos rajzolt harcos lények erős Star Wars és Gyűrűk ura élményt idéznek.

Csak az nézze meg a D-War-t, akinek mindegy, milyen filmet adnak éppen. Én is csak ezért, izé, hozé…

Talán az álom ringat, talán ring az álom magától. A mellkasomban csörömpölnek a törött nyelvű bádogharangok. Mind azt üti, hogy ébresztő, ébresztő, és nem tudom, miért hagyom, hogy ringasson az ágy vagy az álom magától.

Dimmm-bammm, dimmm-bammm, bammm, bammm, bammm. Aztán csend. Majd tompa puffanás. A harangok törött nyelve épphogy túllóg bádogságuk peremén, sután állnak a dim-bam búra közepén; ügetnek bordáról-bordára. Koppanásuk puha, nem fáj.

Elmennek aztán a harangok. Hátrahagyják a csendet.

Ring velem az éj, álmot hoz a hajnal. Szétszór és összegyűjt, újra rakja bennem a rendet. Megnyugszik az idő és tér, a szél beszorul a felhők közé. De ekkor, ekkor bukkanak fel a bölények. Egy pillantással ezelőtt sehol sem voltak, most tolongnak a szívemen. Patájuk minden toppanása erősebb, mint szívem egyetlen dobbanása. Robognak. Dübörgésük átjár, hullámról hullámra; átfutnak a tüdőn, fel a vállba, aztán le a gyomorba, a májba. Széttaposnak mindent ezek a busa fejű lények, a szarvukat egymás hasába döfik. Ha elhull közülük egy, addig böködik, tapossák tetemét, míg apró darabokra szakad a teste, s még aztán is taposnak rajta, hogy végül eltűnik a húsa, a csontja, eltűnik minden belőle, mi egykor bölény volt. Csak a szarva marad, hegyével mélyen a szívembe szúrva. Fejfája a nyomorult állatnak. Mintha dicsőség volna a bölénynek a szarvát a szívembe szúrni.

Bárcsak visszatérnének a törött nyelvű bádogharangok.

mert voltunk bizony a szövetségben, és tartottunk könyvbemutatót, és úgy csináltunk, mint a magyar írók egymás között: jajongtunk, panaszkodtunk, sirattuk a jelenben a múltat, s jövendőt. Nem nagyon tudtam hozzátenni a kis magyar káoszhoz. Egyrészt azért, mert attól hogy írok, még nem vagyok író (erre a kérdésre térjünk majd vissza néhány regény, és még több novella után), másrészt bennem azért mindig van ámulat, amikor a káoszt bámulom. Ilyenkor értem meg Nagy Sándort, aki nem csomózta sokat azt a bizonyos gordiuszit.

Pedig szépen indult az este. Velem. Be kellett mutatkoznom, akár az iskolában, s bár egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy elmesélem legkedvesebb plüssmackóm történetét, a szürke félszeműét, aki a velem való viharos gyerekkorban veszítette el a szeme világát, s akit azóta is becsülettel, s persze nem kis lelkiismeret-furdalással gondozok, ápolom, családtagjaim közül ő a legkedvesebb plüss, mégis próbáltam arról beszélni a Bajza utcában, miért is vetemedtem arra, hogy a Nélküled a jövő című novellámban megmutatom romantikus énem egyik oldalát, na jó, annak is csak egy apró darabját, szeletét.

Nyilván lesznek olyanok, akik valahogyan másképp gondolnak a romantikára, mint én ebben a novellában, de nem tehetek róla: Baron és Flore elválaszthatatlanok. Még akkor is, ha az egyiknek fogalma sem lesz arról, miért szereti őt a másik, a másik pedig nem tud magyarázatot adni arra, miért szeret ő. Így jártak.

Ebből is látszik, hogy mélyromantikát egyelőre nem írok. Megtartom azt magamnak, és csak annak adok belőle, aki megérdemli.

 Ő

Láttam a hőst a peronon. Fekete kabátban volt, fekete sapkában, fekete nadrágban, fekete cipőben. Még a sál is fekete volt a nyakában, és a szemüveg, ami az orrán billeget. Csak a haja volt szőke. Olyan erős volt a kontraszt, hogy nem lehetett nem nézni. Lehetett úgy százhetven centiméter magas. Toporgott a hidegben. Kezét a zsebében tartotta.

A vonatindulásra vártam. Háttal ültem a menetiránynak, az ablak mellett. Néztem a nőt a peronon, és láttam a vagon belsejét. Kint vacogott az este, idebent meleg volt a fény is. Ingre vetkőztek az utasok, kabátjukat a fogasra akasztották.

Egy barna hajú nő lépett a vagonba. Karjára hajtva a kabátját billegett tűsarkú cipőjén. Vékony volt, beesett arcú. Tekintete fáradt. Mint aki végigdolgozta a hetet, és most aludni készül, bárhová vigye is a vonat. Szemben velem ült le. Becsukta a szemét. A ráncai kisimultak. A mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett, pólója alatt ívben futott melltartójának csipke vonala. Aztán vett egy nagy levegőt, és kinyitotta a szemét. Nedves volt a pupillája, hamar összegyűlt egy cseppnyi könny, amely megindult az arcán. Odakapott a kezével, mutató ujjával elkente a bőrén, mintha csak arckrémet masszírozna, aztán az ablak felé fordult, megemelkedett.

Odakint levette a szemüvegét a nő. Tekintetét a vonat ablakára szegezte.

Találkozott a két nő pillantása. Olyan volt az, mint amikor nincsen semmi más a világon, csak a pillantás ereje. Összeköt két embert, egybefonja génjüket, énjüket, lényüket. Egyetlen akarat két nyúlványa csak a test, egyetlen érzés örvénye a tér, egyetlen szó értelme az élet. A barna hajú az üvegre tapasztotta a tenyerét. A szőke mosolyra húzta ajkát. Így álltak egészen addig, amíg meg nem rándult a vonat. Feltette ekkor a szőke a szemüvegét, szorosabbra fogta a nyakában a sálat.

A vonat moccant újból. Úszni kezdett a kinti világ. A barna hajú a székre huppant. Becsukta a szemét, mellkasa ütemesen pumpált. A szőke futni kezdett a peronon, néhány nyújtott lépés után mégis megállt. Kezével intett, tétován, mintha tudná, ettől nem áll meg a vonat. Alakja elveszett aztán a ködben. Része lett a fénylő, remegő pontnak, ami maga volt az állomás, része a sötétnek, amely körbe fogta az épületet.

Bekapcsoltam az iPodot, megigazítottam a fülhallgatót. Ramazzotti szólt, Esta Pasando Noviembre. A barna hajú nő arcán vékony csíkban futott a könny. Pedig úgy tűnt, mintha aludna.

könyvbemutatóra hívok mindenkit. Ezen a csütörtökön, 2008. november 27-én, a Magyar Írószövetség házában (Budapest, VI. ker. Bajza utca 18.) része leszek az egésznek. Bemutatjuk a legújabb MU-kötetet (A Katedrális Őrzői), valamit Hackett új könyvét, az Isten gépeit. Az időpont: 18:00.

Gyertek, mert ha nem jöttök, csak mi leszünk! Többen sokkal rosszabbul érezhetjük magunkat!