Rólam
F. Tóth Benedek (Tiszaföldvár, 1967. november 13.)
Tiszafüreden nőttem fel. Gyerekként a legjobb hely volt, nyugatra a Tisza, keletre a Hortobágy. Helyi busz az nem járt, így vettem biciklit, 75 ezer dinnyevirágot kellett szedem érte, a pénz, amit 1983-ban kaptam - 1500 forint -, futotta egy Ukrajna nevű bringára. Nehéz volt, de stabil cajga, elvitt bárhová - ahová tekertem. Érettségi után elköltöztünk a városból, a szüleim Budapestre, én pedig előbb Zalaegerszegre sorkatonának, majd a következő évben Debrecenbe, az egyetemre, így elajándékoztam szinte minden tárgyat, amit addig szerettem, a nagy becsben tartott műanyag katonákat, vagy a még nagyobb értékű jelvénygyűjteményt - volt közöttük igazi kitüntetés, világháborús, hidegháborús -, és a Tisza partján maradt a bringa is.
Amúgy, végzettségem: történelem-földrajz szak (Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1987-1993); újságírói szakvizsga (Budapest Média Intézet, 1993-1994). Utólag is azt mondom, jó dolog tanulni, még úgy is, ha egészen másból él az ember később. Végül is, tanítok ma is, no nem történelmet, sem földrajzot - öt éve tanítok a Budapesti Kommunikációs Főiskolán (újságírási alapok, műfajelmélet) -, de hasznát veszem mindennek, amit tanultam egykor.
Korábbi munkahelyeim: Magyar Hírlap (2005-2006: az Ahogy tetszik szerkesztője, a kulturális rovat vezetője); Képes Újság (2004-2005: főszerkesztő); Europress (2001-2004: főszerkesztő-helyettes, rovatvezető); Világgazdaság (1999-2001: Felsőoktatás melléklet-szerkesztő, újságíró); 168 Óra (1994-1999: rovatvezető, újságíró); TVEger (1993: szerkesztő-riporter), Kartográfiai Vállalat (1990: fizikai segédmunkás). Rendszeresen publikálok a BMW-magazinban (interjúk, riportok). Dolgoztam a Magyar Rádióban (1994-1995: Krónika-tudósító), és a TV3-ban (1994-1995: Híradó-tudósító). Ez így persze száraz, tényszerű, és sorolható, a valóságban sokkal több érzelem kapcsolódik mindegyik munkahelyemhez, mint amennyit írni tudnék, de végül is, ettől lettem olyan, amilyen. Nem bántam meg soha egyik döntésemet sem. Sem azt, amikor elvállaltam egy munkát, sem azt, amikor otthagytam bármelyiket is. Nem mondom, nem volt egyszerű meghozni egyik döntést sem, de elvégre a döntéseink jelölik ki az irányt, amerre megyünk, nézünk. A döntéseink minősítenek, a tetteink érdemesítenek - vagy nem. 
Jelenleg egy netes magazint gyúrok a barátaimmal a Zóna.hu egyik alapítójaként és szerkesztőjeként, és a Szépművészeti Múzeum felkérésére részese, alkotója, kitalálója lehettem egy múzeumi magazinnak, a neve: Múzeum Café. Régen élveztem ennyire szakmai munkát, létrehozni a semmiből egy magazint, és régen élveztem ennyire a szakmát, mert a muzeologusok világában nincs helye a pontatlanságnak, és komoly kihívást jelent élvezetesen eladni a szigorú szakmaiságot, olvasmányélménnyé varázsolni a száraz adatokat.
Eddig főként újságcikkeket, riportot, interjút, elemzést, hírt, novellákat írtam, szerkesztője voltam Marosi Antal: Így volt című könyvének, iraki útinaplójának. Sajátos szemléletű napló ez, keveredik benne Tóni érzékeny lelke és (ok)nyomozói tapasztalata, a kíváncsiság és a rácsodálkozás. Szerettem szerkeszteni, szerettem olvasni.
Könyvet csakis a szabadidőmben írok. 2007. május 29-én jelent meg első könyvem Mellékhatás címmel a Graal Könyvek Kiadó gondozásában:
Ezért a könyvért, és a benne lévő novellákért kaptam meg 2007. szeptember 22-én, Koppenhágában az European Science Fiction Society díját, az Encouragement Awardot, a Bátorítás Díjat. Az ESFS automatikusan megadja a díjat annak a szerzőnek, akit országának, nemzetének küldöttjei, delegáltjai erre felterjesztenek, javasolnak. 2007-ben engem ért ez a megtiszteltetetés, amit örömmel fogadtam, különösen azért, mert tisztában vagyok vele, hogy vannak még jónéhányan ebben az országban, akik érdemesek erre a díjra, pontosabban szólva a bátorításra. És mint minden díjnak, ennek is van üzenete: figyelnek az országra, látják, szakmai élet zajlik itt is, több-kevesebb sikerrel jelennek meg szerzők művei, vita folyik róluk, olykor meglehetősen heves vita, de megmozdult újból a magyar sci-fi élet, mutatja magát a sci-fi irodalom, jelentkezik, helyet kér a Nap alatt.
Amúgy sokat olvasok, egyszerre több könyvet is. Kedvelt szerzőim a régiek közül: Molnár Ferenc, Csáth Géza, Krúdy Gyula, Graham Greene, Robert Merle, Robert Graves, Kurt Vonnegut, Jules Verne, Isaac Asimov, Stanislav Lem, Arthur C. Clarke, Arkagyij és Borisz Sztrugackij, Philip K. Dick; a kortársak közül: Spiró György, Kornis Mihály, Parti Nagy Lajos, Grecsó Krisztián, Tóth Krisztina.
Rengeteg filmet nézek, valahogyan jobban kedvelem még a C-D-kategóriás mozit is, mint a legtöbb tévéműsort, vannak napok, amelyek úgy telnek, hogy reggel felkelek, és amíg bírom, filmeket nézek. Ezt persze csak én bírom, a családom, a környezetem kevésbé, de valamikor csak be kell pótolni azokat az alkotásokat, amelyeket muszáj látni, nézni, gondolkozni rajtuk. Például Sergio Leone filmjét, a Volt egyszer egy Amerikát akár havonta, Clint Eastwood bármelyik rendezését, vagy Török Ferenc mozijait, Rudolf Péter filmjeit (akár játszik, akár rendez), Pálfi György vizuális gondolatkísérleteit, Szabó István, Makk Károly alkotásait, Herendi Gábor Valami Amerikáját, Loráját, Goda Kriszta könnyedségét.
Valamint - ha tehetem - utazom. Ausztriát megkedveltem, Olaszországba - amióta jártam ott párszor - mindig vágyom. Eljutottam Afrikába, tapostam a Namíb-sivatag homokját, megszagoltam az észak-amerikai kontinenst, Bostonban 22 óra 13 percet tartózkodtam; Ázsiát még csak képekről láttam, illetve a bolgár tengerpartól néztem már messze-messze kelet felé, és gyönyörködhettem a északi fény szitálásában, valahol Izland magasságában egy repülőgép ablakából. A Börzsönyé a nyarak illata, a Tisza-tóé pedig gyerekkorom minden rezdülése.
Ja, a sangel amolyan rejtőnév, írtam néhány tárcát és bejegyzést sangelként. Megszerettem, és nem akartam, hogy a feledésbe merüljön.